Nem kétséges, a következő időszak egyik vezető témája a kétharmad kérdése lesz. Mit lehet vele kezdeni, kell-e nagyvonalú gesztusokat gyakorolni, illetve szabad-e az ellenzék támogatása nélkül hozzányúlni az alkotmányhoz és a minősített többséget igénylő törvényekhez? Bizonyára sokan felidézik majd a magyar politikatörténetnek azt az időszakát, amikor egy kormány már rendelkezett ekkora többséggel; mint ismert, 1994 és 1998 között az MSZP-SZDSZ a parlamenti helyek több mint kétharmadát uralta (279 mandátummal kezdték és 270-nel zárták a ciklust). Ezekben a mostani vitákban számos érv elhangzik majd: lesznek olyanok, akik az akkori koalíció önkorlátozására utalnak, mások viszont majd azokat a döntéseket sorolják, ahol a Horn-kormány erőből lépett. Hogy a nehezen elkerülhető történelemhamisítást kicsit megnehezítsem, négy fontosabb javaslat (a kormányprogram, a házszabály, az önkormányzati törvény és az alkotmány módosítása) kapcsán összegyűjtöttem pár jellemző, a parlamentben elhangzott mondatot ezekből az évekből. Kicsit hosszú lesz, de talán nem tanulság nélküli.

A kormányprogram vitája

1994. július 14., Kövér László, Fidesz: „Roppant hatalom összpontosul most az önök kezében. Demokratikus keretek között szokatlan és a mi alkotmányos ízlésünktől távol álló koalíció az önöké, amelynek legitimitását sem szándékunkban, sem módunkban nem áll elvitatni. Csupán most a kezdetnél szeretnénk önöket figyelmeztetni arra a mérhetetlen felelősségre, amely hatalmukból fakad, abból a hatalomból, amelynek ma gyakorlatilag nincs intézményes korlátja. Önök kényükre-kedvükre változtathatják az alkotmányt s az alkotmányos alapintézményeket; változtathatják meg a választójogi törvényt, a köztársasági elnök jogkörét, az önkormányzati rendszert s az Alkotmánybíróság hatáskörét, nevezhetnek ki bárkit alkotmánybírónak, bankelnöknek, vállalatigazgatónak és így tovább.”

1994. július 14., Áder János, Fidesz: „Ez azért különösen érdekes, mert a most alakuló kormányt legfeljebb úri vagy elvtársi becsületszava köti. Ellentétben az Antall- és a Boross-kormánnyal, ennek a kormánynak nem kell a legfontosabb alkotmányos kérdésekben kompromisszumokra törekednie az ellenzékkel. A hatalmi ellensúlyok csak csökevényesen érvényesülnek, és bármikor megváltoztathatók. Nyugodtan mondhatjuk: ennek a kormánynak korlátlan hatalma van. Ezért is kell néhány kormányzati elképzelés veszélyére felhívni a figyelmet. A kormány, bár nem akar alapvetően új választójogi törvényt, azzal, hogy a választási rendszert egyfordulóssá teszi, Magyarország pártszerkezetét alapvetően átalakítja. Nem tudjuk, hogy a listás és egyéni kerületi mandátumok aránya hogyan alakul majd, de az egyfordulós egyéni kerületi rendszer az ország politikai térképét kétpólusúvá rajzolja, ezzel a választható politikai alternatívák számát csökkenti.”

1994. július 15., Hack Péter, SZDSZ: „Én úgy érzem, hogy ez már az első fontos gesztus arra - az első percekben megjelenő fontos gesztus arra -, hogy a koalíció ezzel a hatalmával, amit a választópolgároktól kapott, és ami miatt nem szabad bűntudatot érezni, hogy ennyien vagyunk, ezzel a hatalmával nem akar visszaélni. El szoktak hangzani megjegyzések, a polgármesteri vitára visszatérve, hogy lám, a koalíció akkor is lépett, de ezek a megjegyzések megfeledkeznek arról a tényről, hogy ezt a törvényt nem a koalíció szavazta meg, hanem három párt szavazta meg, három frakció szavazta meg, kettő ellenezte, egy pedig tartózkodott. Tehát itt a vitában a megoszlás, a határvonal nem a koalíció és a leendő ellenzék között húzódott, hanem egészen más körben.”

1994. július 15., Balsai István, MDF: „Aggódunk amiatt és illúziónak tekintjük azt, hogy a kormányprogram alig egy év alatt új alkotmányt kíván kidolgozni. Ezen alkotmány lényegéről nagyon keveset tudunk meg, de aggodalomra adnak okot azok az előjelek, hogy a parlament első, többséggel létrehozott törvénye kapcsán sebet ejtettek az alkotmányosságon a polgármesterek tisztségének összeférhetetlenségi szabályozása miatt. Aggódunk egyébként az olyan kijelentések kapcsán, amelyek a bankelnök - egyébként kormánytól független - pozíciójának megváltoztatásához egy nagy konszenzussal elfogadott, kétharmados törvény megváltoztatását célozzák.”

Az új házszabály

1994. augusztus 30., Salamon László, MDF: „Megelégedéssel nyugtázzuk azt is, hogy az új Házszabály közös, hatpárti előterjesztésben képezi az Országgyűlés előtt megvitatás és megalkotás tárgyát. (…) Ezt nemcsak önmagáért a tényért tartom üdvözlendőnek, hanem azért is, mert amíg a közelmúlt történései sorában az ellenzéknek nem egy ügyben azt kellett megélnie, hogy az arra vonatkozó ígéretekkel ellentétben véleményünket egyáltalán nem kérik ki és szerepünket puszta formalitásnak tekintve az országot és az ellenzéket alapvetően lényeges kérdésekben kész helyzet elé állítják, addig a jelen esetben az események menete nem így alakult. A Házszabály ügyében ez idő szerint nem a 72 százalékos többségre alapított túlhatalom határozta meg - az ellenzék ellenére és kirekesztésével - a dolgok menetét, hanem eme alkotmányos jellegű jogalkotási lépésben a konszenzusos, konstruktív alkotó munka vált irányadóvá. Bízunk abban, hogy ez a hozzáállás a kormánypártok részéről nem marad elszigetelt jelenség.”

Az önkormányzati törvény módosítása

1994. szeptember 6., Deutsch Tamás, Fidesz: „(…) egy dolgot mindenféleképpen szeretnék kiemelni. Az, hogy a konszenzus minimumára való törekvés sem jellemzi a kormánypártokat az önkormányzati törvény módosítását illetően, azt a veszélyt vetíti előre, hogy 1989 óta példátlan precedens fordulhat elő: alkotmányos alapintézmények módosítására, újraszabályozására úgy kerülhet sor, hogy ebben a különböző politikai tényezők között nincsen konszenzus. Ez 1989 óta példátlan lenne a parlament és a magyar politikai élet történetében - én remélem, hogy ez a helyzet nem fog bekövetkezni.”

1994. szeptember 19., Csépe Béla, KDNP: „Ez a koalíció egy kicsit a választói akarattal szemben alakult meg, hiszen a választások alkalmával ez még nem volt ismeretes. Az elmúlt ciklusban ugyanis nem lévén a kormányzó pártoknak kétharmados többsége, ilyen jelentőségű, horderejű és nagy fontosságú kérdésekben eleve szükséges volt a szélesebb bázis létrejötte. Lényegében az ellenzékkel való egyetértés alapján született meg 1990-ben az önkormányzati törvény. Óva inteném a jelenleg kormányzó koalíciót olyan felfogástól, hogy a nemzet a parlament kétharmados többségének a lába előtt hever, illetve ebben az esetben attól, hogy az önkormányzati rendszer változtatását ilyen hatalmi állás alapján végezzék el.”

1994. szeptember 20., Bauer Tamás, SZDSZ: „Ez a helyzet most megszűnt, hiszen megszülethet jogilag, az ellenzék támogatása nélkül is egy fontos kétharmados törvény. Az ellenzék abba a helyzetbe került, szabadon választhat, belemegy-e a konstruktív tárgyalásokba arról, hogyan módosuljon a kétharmados törvény, vagy nem megy bele, ráhagyja a kormánykoalícióra a módosítást, maga pedig a legélesebb, legképtelenebb vádakkal illeti az előterjesztett törvényjavaslatot. Azt állítja róla, hogy csorbítja, fenyegeti a demokráciát, holott erről szó sincs. Vagyis a kétharmados törvény tárgyalását nem arra használja föl, hogy igyekezzék minél jobb törvényt elérni, hanem arra használja föl, hogy leleplezze a feltételezett kormánykoalíciós szándékokat.”

Az alkotmány módosítása

1997. május 21., Vastagh Pál MSZP, miniszter: „Szeretném hangsúlyozni - és el kell mondani világosan a közvélemény számára is -, hogy annak semmiféle jogi és politikai kényszere nem volt sem 1994-ben, sem 1995-ben, hogy a koalíció a maga legitim, demokratikus úton szerzett 72 százalékos parlamenti többségét ne használja fel akár az alkotmányozásra vagy akár az alkotmánymódosításra. Abból a megfontolásból indultak ki a koalíciós pártok, tisztelt Ház, hogy igenis, az új alkotmánynak tükröznie kell egy olyan konszenzust a politikai pártok között, amely az alkotmány tartalmában, szövegében egyaránt kifejezésre jut. De hangsúlyozom, erre a korlátozásra, hogy alkotmánymódosításra vagy az alkotmányban új rendelkezések bevezetésére csak öt párt egyetértésével kerülhet sor, erre vonatkozóan semmilyen politikai és jogi kényszer nem áll fenn. Ezt a kormány és a kormánykoalíció önként vállalta annak reményében és abban a várakozásban, hogy reálissá válik belátható időn belül az új alkotmány megalkotása, és természetesen ez az a feltétel, amely döntő tényezőként hatott közre. Miután ez a feltételezés, úgy tűnik - sőt egyre inkább bizonyossá válik -, hogy nem valósulhat meg, ezért nincsen olyan kötelezettségünk, hogy más, a kormányzás szempontjából fontos teendők megvalósítását is hátráltatva vagy befolyásolva továbbra is tartózkodjunk az alkotmány-módosítástól.”

1997. május 27., Bihari Mihály, MSZP: „Azt gondolom tehát, hogy nemcsak hogy szükséges és feltétlenül indokolt hat témakörben a hatályos alkotmánynak a módosítása, hanem semmi akadálya nincs ennek. Nincs jogi akadálya, hiszen jelenleg a hatályos alkotmány előírása szerint a parlament a hatályos alkotmányt kétharmados többséggel bármilyen mértékben módosíthatja, átalakíthatja.”

1997. május 27., Szájer József, Fidesz: „Abban állapodtak meg 1995-ben az aláíró felek, ez öt parlamenti pártot jelentett, hogy az új alkotmány elfogadásáig - legkésőbb az 1994-ben megválasztott parlament ciklusának végéig, tehát az 1998-as új választásokig - alkotmánymódosításra is csak ötpárti egyetértéssel kerül sor. Rögzítsük le azt a tényt, hogy ez az előterjesztés nem élvezi öt párt támogatását, és ilyen értelemben azt gondolom, hogy a politikai megállapodás megsértése a törvényjavaslat előterjesztésével megtörtént.”

1997. június 9., Bauer Tamás, SZDSZ: „Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, hogy számunkra, a kétpárti kormánytöbbség számára, ennek a dilemmának az a megoldása, hogy olyan kérdésekben, ahol a társadalom aktuális, a kormány és ellenzék viszonyától független kérdései kívánnak alkotmánymódosítást - és azt gondolom, hogy azok az alkotmánymódosítások, amelyek ebben a csomagban vannak -, ott meg kell tennünk magunkon azt az erőszakot, hogy a kormánytöbbség adott esetben alkotmányt módosít (Dr. Szabad György: Gondolatszabadság van!); olyan kérdésekben, ahol kifejezetten kormánypárt és ellenzék viszonyáról van szó - és itt a magam személyes véleményét mondom -, mint például az alkotmánybírák választása, és mondhatnék több ilyen példát, mint a Házszabály. Szerintem ott a kétpárti kormánytöbbségnek kerülnie kell azt, hogy ellenzéki támogatás nélkül módosítson.”

1997. június 9., Mécs Imre, SZDSZ: „Nem valószínű, hogy kormánykoalíció a közeljövőben, belátható időn belül 72 százalékos többséggel fog rendelkezni. Ez nagyon nyomasztó is lehet, nagy felelősséget is ró ránk, de ugyanakkor kötelességeket is. Ezzel a 72 százalékkal élnünk kellett volna. Ezzel a 72 százalékkal meg kellett volna oldani az összes problémát, és most a ciklus vége felé, az utolsó évében görgetjük magunkkal a problémákat, és most próbáljuk megoldani. Úgy gondolom, nagyon szerény és visszafogott a kormánypártoknak az a törekvése, hogy a legszükségesebb apró javításokat végrehajtja az alkotmányon.”

1997. június 9., Szájer József, Fidesz: „Angliában valóban ez van, akár 50 százalékkal lehet módosítani az adott országnak az alkotmányát... (Dr. Eörsi Mátyás: Plusz egy!) - 50 százalék plusz 1 szavazat, valóban, köszönöm a segítséget -, azonban ott ez nem szokás. És ha Magyarországon is ilyen lenne a helyzet, egy 400 éves demokrácia után egyetlenegy kormánypártnak nem jutna eszébe, hogy a magyar alkotmány alapintézményeit módosítsa, akkor szerintem nem is kellene se ötpárti egyetértés az alkotmányozásban, semmi ilyesmi; én is beleegyeznék az 50 százalékos szabályba, mert ott ez a jogi kultúra.”