„Úgy kezdődött a baj” – fogalmazott csütörtöki sajtótájékoztatóján Orbán Viktor, majd így folytatta: „Lassacskán a miniszterelnök, ahelyett, hogy a miniszterekre hagyta volna a munkát, egy miniszterelnök-helyettessel koordináltatta volna a munkájukat, ügyeket kezdett valamilyen okból saját magához húzni, vagy mert fontosnak érezte őket, vagy mert más nem vállalkozott rá.” A leendő miniszterelnök világossá tette, hogy mostantól a helyzet megváltozik: a kormányfő az irányítási jogot – egy alkotmánymódosítás segítségével - a miniszterelnök-helyettesre, azaz Navracsics Tiborra bízza.
(Fotó: Hírszerző - Járdány Bence)
A bejelentés óta egyre többen találgatják, hogy vajon mi lehet a változtatás célja. Sok verzió kering már: (1) Egyesek szerint Orbán Viktor így akarja elkerülni a napi gondokkal való foglalkozást, különös tekintettel az ebből fakadó esetleges népszerűtlenségre. (2) Mások szerint egyszerűen csak több ideje jut ebben a rendszerben a kormányzás stratégiai kérdéseire, a jövőkép felvázolására, ami fontos lehet a hosszú távú sikeres kormányzáshoz. (3) Megint mások azt állítják, hogy ez vezet az előbb-utóbb esetleg riválissá váló Navracsics amortizációjához, akit majd Orbán – a kormányzás gondjaiért felelőssé téve - egy adott ponton könnyen lecserélhet egy másik helyettesre. (4) De akadnak olyanok is, akik, éppen ellenkezőleg, ebben látják Navracsics felkészítését a miniszterelnöki pozícióra, ami akkor lehet számára aktuális, ha Orbán a kormányzás helyett majd valamikor a Sándor-palotát választja.
Szerintem jelenleg legfeljebb az első két változat lehet a miniszterelnök-jelölt fejében, a másik két forgatókönyv inkább csak poli-sci-fi, ami persze nem zárja ki, hogy később ne lehetne belőlük realitás. Ma azonban a döntő kérdés az, hogy a kormány felett lebegő „prezidenciális miniszterelnök” pozíciója egyáltalán létrehozható-e – nem az alkotmányban, hanem a politikai gyakorlatban. Egyrészt, hogy a hatalmat korábban egészen más módon gyakorló kormányfő képes lesz-e erre a - legalább a külvilág felé mutatott – önkorlátozásra; azaz átengedi-e az operatív irányítást helyettesének, hogy valóban érezhető legyen egyfajta világos határokkal kijelölt tulajdonos-menedzser együttműködés a két szereplő között. Másrészt, és számomra itt vannak a nagyobb kérdőjelek, vajon a közvélemény különbséget tud-e tenni az irányt mutató kormányfő és a végrehajtó helyettese között; azaz az esetleges kormányzati ügyetlenkedések esetén valóban inkább Navracsicsra és a miniszterekre, s nem Orbánra száll az inkompetencia vádja.
Nekem ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy a két dolgot érdemes elválasztani egymástól. A kormány működésében kétségtelenül van esély tervezett munkamegosztásra, egy fegyelmezett miniszterelnök valóban el tudja kerülni azt, hogy minden kormányzati ügy kapcsán látványosan exponálja magát. Ezzel szemben az már (ha valóban van ilyen) hiú várakozás, hogy a kormányfői dominanciához és aktivizmushoz szokott magyar választók fejében elváljon egymástól a nagy kérdésekkel foglalkozó miniszterelnök és a kis hibákat elkövető miniszterei képe. Nem hiszem, hogy a következő négy évben megváltoztatható lenne az emberek politika-képe: akár siker lesz, akár kudarc, a választók döntően a kormányfőnek tulajdonítják majd.
