Nem lehet nem észrevenni azt a különbséget, ami – fontos jelezni: nem teljesen előzmények nélkül - az utóbbi napokban egyre látványosabban választja el a szimbólumok világába kalandozó, forradalmi nyelvezetet használó Orbán Viktort és a földhöz ragadtabb, túlzásoktól mentes, világosabb fogalmazást kedvelő leendő helyettesét, Navracsics Tibort. Szemben például a „mérsékelt forradalmár” Lázár Jánossal, Navracsics interjúiban távolságtartó módon fogalmaz az orbáni nyelvi leleményekkel kapcsolatban, beszédeiben még az újonnan bevezetett kifejezéseket is kerüli. Ilyenkor szoktak az elemzők tervezett szereposztásról beszélni, ami bizonyára az esetek egy részében igaz is, de most mintha másról lenne szó.
(Fotó: Origo)
Butaság lenne, ha egy még meg sem választott kormányfő kapcsán máris a palotaforradalom lehetőségéről vagy az utódlási kérdés aktualitásáról beszélnék. Orbán Viktor pozíciója értelemszerűen soha nem volt ennyire megkérdőjelezhetetlen, soha nem állt egy ennyire uralt politikai erő élén. Annak ellenére is teljes mértékben igaz ez, hogy egyre nyilvánvalóbb: az egy évtizeddel ezelőtt még igazán fiatalosnak ható, jelentős tizen- és huszonéves rajongótáborral is rendelkező, ám azóta – elsősorban politikai értelemben - sokat korosodott pártelnök mellett sokak számára ma már mások látszanak érdekesebbnek, befogadhatóbbnak.
Orbán Viktor tekintélyének az is szerves része, hogy az utódlás témája a Fideszben szinte felvethetetlen: potenciális belső ellenfelei – szemben a nyugati pártok többségének gyakorlatával, ahol az ambíció nem szégyen – nem beszélnek erről, s bizonyára nem csupán szerénységükből fakadó személyes elhatározásuk miatt. Rogán Antalnak és Kósa Lajosnak voltak már finom jelentkezésként értékelhető mondatai, ezekre a sajtó rendre emlékezteti is őket. Navracsicstól azonban ilyet soha nem lehetett olvasni, legfeljebb annyi derült ki – ez sem közvetlenül tőle -, hogy nem lelkesedik a pártelnök kommunikációs gurujáért. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy ha jelenleg akad a Fideszen belül Orbán lényegi alternatívájának látszó politikus – függetlenül attól, hogy maga ezzel tisztában van-e, akarja-e, és egyáltalán lesz-e olyan helyzet, amelyben ilyen döntési helyzetbe kerülhetne -, az nem más, mint éppen a leendő miniszterelnök-helyettes.
A pártot belülről jól ismerők rendre két ellenérvet szoktak mondani, amikor ilyesmiről beszélünk. Az egyik a szavazókra vonatkozik, a másik a párton belüli hatalmi pozíciókra. Navracsics nem képes tömegeket mozgósítani, megközelítően sincs olyan tábora, mint más fideszes vezetőknek, legfeljebb az értelmiség köreiben lehet vonzó – szól az első érv. A másik még súlyosabb: többek között azért sem lehet Navracsicsból soha több Orbán emberénél, állítják, mert nincs hátországa. Szemben Kósával, Pokornival, Lázárral vagy Rogánnal, nem épített ki önkormányzati birodalmat, nincsenek a politikai harcban hatékony eszközei, befolyásos barátai és pénzügyi jóakarói.
Elismerem, ezek valóban fontos érvek. Nem véletlen, hogy Navracsics eddigi karrierje során igyekezett feltűnően lojálisnak látszani, hiszen számára lényegesen kisebb volt a mozgástér, mint beágyazottabb párttársainak. (Emlékezetes példája volt ennek a szerepnek az a méltatlan vita, amelyet a sajtó a fantáziadús „vacsoragate” névvel illetett.) A miniszterelnök-helyettességgel azonban új időszámítás kezdődik: bár az új felállásban Navracsics a bűnbak szerepének eljátszására sem esélytelen, a korábbiaknál lényegesen komolyabb lehetőséget kap az önálló szereplésre és az építkezésre. Míg egy ellenzékben lévő pártnál döntő jelentősége van annak, hogy kinél van a kassza kulcsa (illetve az adott politikusnak van-e egyáltalán hozzáférése bármilyen forráshoz), kormányon, miniszteri bársonyszékből nézve ez a kérdés lényegesen súlytalanabbá válik. Ezzel szemben felértékelődik az ártatlanság, a tisztaság: ahol nincs hátország, ott feltehetően az annak létrehozása kapcsán előforduló „problémák” is hiányoznak. Mindezek alapján gondolom azt, hogy amennyiben Navracsics - okosan politizálva, a határokat nem átlépve - a jövőben is tudatosan törekszik majd a belső ellenpontozásra, egy új helyzetben elsők között merülhet fel majd a neve a mostaninál fontosabb pozíciókra is.
x x x
Utóirat: Bizonyára lesznek majd olyanok, akik szerint az utódlás lehetőségének felvetése önmagában is ellenséges tevékenység, ráadásul a szombati „beiktatási” ceremónia előtt csúnya ünneprontás. A politika azonban, lássuk be, nem így működik: ha nem is beszélnek róla, a politikusok maguk is folyamatosan értékelik helyzetüket, akár egy pozíció megtartásáról, akár annak megszerzéséről van szó. Most nincs „helyzet”, de azért az élet arra tanít: a körülmények később – és tulajdonképpen bármikor - változhatnak.
