A kétharmados többséggel rendelkező kormányoldalnak a győztes mindent visz jegyében tett lépései azért is annyira látványosak, mert az ellenzék gyenge és megosztott. A Fidesz feltehetően még egy darabig haszonélvezője lesz ennek a helyzetnek, amelyben az ellenzék három pártja – ha nem is egyforma mértékben - céltalannak, stratégia nélkülinek és legfeljebb követő magatartást folytatónak látszik. A kegyelmi állapot minden bizonnyal nem tart örökké, de talán addig is feltehető a kérdés: vajon mit tenne egy hasonló helyzetben az ellenzéki Fidesz? Vagy – miután a Fidesz sem mindig jeleskedett az ellenzéki politizálásban, gondoljunk csak a 2002 utáni helyzetre – tegyük fel inkább úgy a kérdést: mit kellene tennie egy kicsi, de potens ellenzéki erőnek akkor, amikor vele szemben a másik oldalon a hatalmi viszonyokat is megváltoztatni képes kétharmados többség áll?
(Fotó: MTI)
Egy okos ellenzéki párt először is világos stratégia mentén, következetesen politizálna. A ciklus elején semmiképpen sem hagyná befolyásolni magát a pillanatnyi politikai széljárásoktól, hanem tudatosan építkezne. Semmit sem tenne kizárólag azért, hogy a ma esti hírversenyt megnyerje, hogy mondatai találkozzanak a választók mostani többségének szimpátiájával, hanem minden mozdulatát a következő parlamenti választás felől nézve tervezné meg. Nem félne attól, hogy időnként túlzónak tűnő fogalmakat használjon, mint ahogy attól sem, hogy olykor népszerűtlennek látszó álláspontot képviseljen. Nem akarna egyik nap így, a másik nap pedig úgy támadni, hanem rendre ugyanarra a láncra fűzné fel a kritikáját. Akkor is kitartana emellett, ha amúgy egy másik irány az adott helyzetben hatásosabb lenne. Nem érdekelné, hogy a választók többsége ma még másképp látja a helyzetet, bízna ugyanis abban, hogy gondolatai, mondatai előbb-utóbb beérnek, hatni kezdenek.
Miután parlamenti jelenléte a kétharmados kormányoldal mellett csak látványelem, alapvetően nem a döntésekre, hanem az eseményekre és a következményekre figyelne. Nem a döntéshozatalban akarna részt venni (hiszen erre esélye sem lenne), sokkal inkább az értelmezési versenyre koncentrálna. Feszülten várná az alkalmat, hogy egy adott pillanatban kiléphessen a parlamenti keretekből, hogy átvehesse a kezdeményezést. Tervek sokaságát dolgozná ki, olyan forgatókönyveket, amelyekben nem a kétharmad számít, hanem a lendület, a momentum: népszavazási lehetőségeken, aláírásgyűjtéseken, tiltakozási formákon, szimbolikus megmozdulásokon törné a fejét (van, akinek ez a parlamenten kívül is megy). Olyan alkalmakat keresne, amelyekben világossá válhat az alternatíva, s amelyekben sokkal több reflektorfény irányul rá, mint amennyi figyelmet parlamenti jelenléte amúgy indokolna.
Nem kapkodna, nem lőné el feleslegesen a puskaport, mert tudná, hogy – ha felkészült, ha figyel - előbb-utóbb úgyis eljöhet az ő ideje. Addig is hátországot építene, szakmai és civil szervezetekkel egyeztetne, partnereket keresne, lépésről-lépésre bővítené táborát. Átgondolná korábbi politikáját, tanulna a hibáiból és csökkenteni próbálná a gyengeségeit. Ha alkalmatlannak vagy kevésnek látná politikai elitjét, törekedne a cserére, a frissítésre. S miközben ezeket a feladatokat végezné, töretlenül hinne abban, hogy az inga lengése nem állt meg, ezért minden erejével azon dolgozna, hogy a szerepre tökéletesen alkalmasnak tűnve állhasson ott, amikor majd elindul a másik irányba.
Ha ideje engedné, időnként talán azt is megnézné, hogy mit tett pár ciklussal korábban az 1994-ben még 20 fős frakcióval megalakuló, de a következő választáson a kétharmados többséggel kormányzó MSZP-SZDSZ-t a hatalomból kiütő Fidesz. Bár nincs két egyforma helyzet, tanulságos esettanulmány lenne.
