Eddigi történetének talán legnehezebb döntése előtt áll az LMP. A dilemma régóta ismert: ha a párt önállóan indít főpolgármester-jelöltet Budapesten, a fideszes Tarlós István esélyei a városvezetői posztra az egekbe emelkednek. Ha azonban az LMP hajlandó belemenni egy széles baloldali egységfrontba ("kis budapesti olajfába"), könnyen lehet, hogy a Fidesz továbbra sem tudja bevenni a fővárost. Ebben az esetben viszont véget érhet az LMP sem-sem típusú, középen állós (vagy annak látszatára törekvő) korszaka: a döntéssel a párt egyértelművé tenne, hogy hol keresi helyét és ebből adódóan politikai ellenfelét a magyar politikában.
(Fotó: lehetmas.hu)
A dilemma lényegesen többről szól, mint sokan gondolják: nem csupán az LMP mostani helyzetét, de hosszú távú stratégiáját is alapvetően meghatározza. Nem véletlen, hogy igazán akkor érthető meg a döntés súlya, ha messzebbre tekintünk. A parlament legkisebb pártja mai helyzetében egyértelműen abban érdekelt, hogy ne kötődjön a hiteltelenné vált, egyelőre a politikai lejtőn még mindig lefelé haladó MSZP-hez, így nem csoda, hogy a párt politikusai rendre kizárják a szocialistákkal való együttműködést. Ha azonban az LMP komolyan abban gondolkodik, hogy 2014-ben maga lehet a Fidesz alternatívája, potenciális váltópártja, akkor két dologra már most szüksége lehet.
Egyrészt a hagyományos baloldali-liberális szavazók megszólítására és átcsábítására, ami értelemszerűen nem az MSZP-től való kényszeres elzárkózással és ezáltal a még náluk lévő szavazók folyamatos elutasításával lehet sikeres taktika, hanem sokkal inkább olyan együttműködésekkel, amelyekből az új párt megerősödve kerülhet ki, s egyszersmind fokozatosan elfoglalja az MSZP helyét és elveszi szavazóit. Másrészt az építkezéshez szükséges önkormányzati pozíciók, politikai hátországok elfoglalására, márpedig ebből a szempontból Budapestnél kiválóbb terep – ahol az LMP a Jobbikot is megelőzve a legjobb eredményét érte el áprilisban – nem létezik. Miközben tehát az LMP ma látszólag egyáltalán nem érdekelt az MSZP-vel való közösködésben, hosszabb távú stratégiájába illeszkedne – sőt, megalapozhatná azt -, ha sikeresen válhatna előbb a baloldal egyik, majd egy idő után a nagyobb, erősebb, potensebb pártjává. (Érdemes felfigyelni arra, hogy frakcióvezető-helyettesük ma már a „támogassák a miénket” formulát használta, ami – ugyan apró, de mégis - elmozdulás a korábbi teljesen elutasító álláspontból.)
Ebből a szempontból is nagyon tanulságos lehet felidézni a Fidesz 1994 után követett szövetségi politikáját, amelyre egy előző bejegyzésben már hivatkoztam. A parlament legkisebb pártjaként akkor a Fidesz úgy kezdett hozzá a jobboldali domináns párti pozíció hosszú meneteléses megszerzéséhez, hogy minden lehetőséget kihasznált a többi jobboldali párttal (elsősorban az MDF-fel és a KDNP-vel) való együttműködésre. Már-már önkorlátozó módon tett javaslatot az önkormányzati választásokon való közös indulásra (így lett Budapesten a KDNP akkori jelöltje, Latorcai János az MDF és a Fidesz támogatottja), majd 1995-ben motorja volt a közös köztársasági elnök-jelölésnek is. Jól tudta, hogy egy hely elfoglalásához először nem rohamra van szükség, hanem közel kell hozzá menni…
Az utolsó 100 komment: