Bár a politika számtalan szerteágazó dologgal foglalkozik egy ciklus alatt, a választók számára ezek az évek általában végül összesűrűsödnek egy-egy jelzővé, cselekménnyé, tulajdonsággá. Olykor teljesen kiszámíthatatlan, hogy mi lehet ez, máskor már szinte az első pillanatokban látszik. Lecsupaszítva, leegyszerűsítve 1998-ban arról döntöttünk, hogy van-e kormányképes alternatíva, 2002-ben az Orbán Viktorhoz való viszony, 2006-ban pedig a Gyurcsány vagy Orbán kérdés határozta meg a voksolást, míg 2010-ben a hitelesség és a teljesítmény (vagy inkább azok hiánya) dominált. A kérdés nyilvánvaló: látjuk-e már, hogy az éppen csak megkezdett ciklus miről szólhat? Gondolatmankó kerestetik...
(Fotó: Facebook)
Először is pár szót arról, hogy miért is olyan fontos ez. Az a jellemző elem, amelyre felfűzhetővé válik egy-egy időszak, kijelöli azokat a témákat, amelyek számítanak, amelyek – ha már itt a vébé, legyen végre egy focis hasonlat - a politika nagypályáját jelentik. Lehet, hogy egyes játékosok gyönyörűen cseleznek, sorra nyerik a barátságos meccseket, hazai pályán szinte legyőzhetetlenek, ha nem tudnak labdába rúgni ott, ahová a közönség figyelme irányul, esélyük sem lesz a sikerre. A győzelem reményével csak az szállhat harcba, aki egyáltalán ott van a pályán, így különösen fontos lehet, hogy az egyes szereplők mire figyelnek, mit gondolnak arról, hogy merre kell keresniük az útjukat.
A „nagy képet” természetesen nem a csillagokban festik, nincs benne semmi eleve elrendelt, készen kapott; politikusi döntések hozzák létre, napról napra, hétről hétre. A mindennapok taktikai harcaiban azonban olykor nem is olyan egyszerű észrevenni, hogy ezek a szorgos kezek éppen mit alkotnak – s amikor már nyilvánvaló, mindenki számára látható, gyakran túl késő ellene vagy érte bármit is tenni. Ma, szinte a nulladik pontnál, nekem úgy tűnik, hogy ennek a ciklusnak egyelőre két - egymással szoros összefüggésben lévő - esélyes „története” lehet. A helyzet, a politikai klíma természetesen még rengeteget változhat, de az ezzel kapcsolatos esetleges tévedéseink is tanulságosak – nem annyira a jövőről, sokkal inkább arról, hogy ma mindez hogyan látszik.
Az első a tág értelemben vett nagy alkotás. A politikusi teljesítmény, amely maradandót hoz létre számos területen. Új kezdetet jelent, intézményeket alakít át, szokásokat változtat meg, berendezkedik. Konkrétabban: többségére támaszkodva új alkotmányt fogad el, új szabályokat alkot és sikereket mutat fel a szimbolikus politikán túli területeken is. A másik részben ugyanennek a megfordítása: a nagy gátlástalanság. A túlhatalom, az erőpolitika, az egyeduralomra törekvés. Amely minden pozíciót magának követel, amely nem ismeri a gesztusokat és amely minden szabályt a maga képére formál. Az első szinte kiveti, kizárja az alternatívákat, a másik csaknem könyörög értük, tálcán kínálja a váltás lehetőségét.
Hogy melyik az esélyesebb? Őszintén nem tudom. Egyszer írtam már arról, hogy a politikában a következményekért és azok elkerüléséért is dolgozni kell. Az értelmezési verseny folyamatosan zajlik, s aki nem veszi észre, hogy minden mai történet valahol már 2014-ről, az akkori esélyekről szól, annak nincs esélye ebben a küzdelemben. A szereplőkön, a kormányon és az ellenzéken áll, hogy ezekből a múlónak tűnő, epizódszerű eseményekből össze tudnak-e rakni, fel tudnak-e építeni egy olyan konstrukciót, amelyben egyszer majd minden elem ugyanarról szól, egymást erősíti. S bár ma látszólag alig van tétje egy-egy eseménynek, messze nem mindegy, hogy például egy elnökválasztás kapcsán, egy törvényjavaslat tárgyalásánál, vagy egy váratlan történésnél ki mit mond, hogyan viselkedik, és végül miképpen dönt.
