“Egy-két évig a Fidesz számára a Jobbik lesz az igazi ellenzék, és még a jobboldali embereket is meg fogja lepni az a harc, amely a két párt között kibontakozik a jövőben. (...) Az biztos, hogy a Jobbik eleinte óriási erővel kéri majd számon a Fidesz ígéreteit (...) nagyon kemény háború vár a jobboldalon” – ezek Tölgyessy Péter szavai a választások idejéből, innen és onnan. Nem azért idézem őket, hogy rámutassak az elemző tévedésére; hasonló gondolatok – igaz, feltételes módban - tőlem sem álltak távol. Sokkal inkább azért, hogy lássuk a várakozásoktól eltérő viselkedést: egyelőre úgy tűnik, mintha a Jobbik inkább a Fidesz meggyőzésére, semmint legyőzésére törekedne.
Bár az MSZP belső problémái és az LMP akklimatizációs gondjai lehetővé tették volna, a választások óta eltelt időben a Jobbik mégsem lett a Fidesz első számú ellenzéke. Igaz, hogy számos ügyben ellenezte a parlamenti többség döntéseit, olykor erős jelzők kíséretében (gondoljunk csak az önkormányzati választási rendszer módosítása vagy az ÁSZ-elnök megválasztása kapcsán elfoglalt álláspontra), sok lehetőséget azonban kihasználatlanul hagyott. A kezdeti bizonytalankodás után elvetette a valóban figyelemfelkeltő módszereket, és alapvetően a parlamenti munkára összpontosított. A törvényhozás talán legszorgalmasabb résztevőivé váltak a jobbikosok, akik felszólalásaikban rendre határozott mondanivalót fogalmaztak meg, de nem törekedtek minden eszközzel arra, hogy a Parlament falain kívülre is üzenjenek. Szép példája volt ennek a köztársasági elnök megválasztása: Schmitt Pált ugyan – a másik két ellenzéki párthoz hasonlóan – nem szavazta meg a Jobbik, Vona Gábor mégis meglepően szép szavakkal méltatta a jelöltet („derék, tisztességes magyar ember”).
Mi lehet ennek a politikának a magyarázata? Szerintem alapvetően két ok lehetséges, ráadásul nem is vagy-vagy alapon. Az elemzők jelentős része kényszerpályásnak látja a Jobbik mozgását, mondván, hogy a Fidesz kifogja a szelet a radikális párt vitorlájából. Van igazság ebben a megállapításban, hiszen a parlament több olyan döntést hozott, amelyek nem álltak távol a Jobbik programjában foglaltaktól. Ennek ellenére számos olyan ügy jelent meg már a politika napirendjén, amely alkalmas lett volna arra, hogy a párt elkezdje beteljesíteni Tölgyessy testvérharcra vonatkozó vízióját. Hogy ez nem történt meg, nem lehet kizárólag a kényszerpálya következménye; nekem úgy tűnik, hogy a Jobbik vezetői tudatosan választották ezt a – következményében, percepciójában egyértelműen - puhább stratégiát. Hogy miért tehették ezt? Talán így kívánják erősíteni a párt kormányképességét, háttérbe szorítani korábbi, szélsőségesnek látszó viselkedését, vagy egyszerűen csak nem érzik alkalmasnak az időpontot az erőteljesebb fellépésre, s akkor akarnak majd a közvélemény ingerküszöbét is átlépve támadni, ha a Fidesz népszerűsége már elindult lefelé a lejtőn.
A Fidesz szélfogó politikája és a Jobbik elsimító stratégiája együttesen vezetett oda, hogy a korábban várt erejű konfliktus egyelőre elmaradt. Alkalom lehet még rá, nem vitás, s az sem kizárt, hogy a Jobbik jól kalkulált, amikor ezt a döntést hozta. Nekem mégis úgy tűnik, hogy a választások óta eltelt időszak valamivel közelebb vitt ahhoz a sokat emlegetett prognózishoz, amely szerint a radikális pártok parlamenti jelenléte inkább gyengülésüket, semmint erősödésüket segíti. Számomra ez különösen azért érdekes, mert korábban inkább azt hittem, hogy a Jobbik a kivételt fogja erősíteni.
