Miközben a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP-t itthon csak a saját jó ízlése akadályozhatná meg a szabályok megváltoztatásában és az összes pozíció elfoglalásában, bénult ellenzéke erre akkor sem lenne képes, ha amúgy jobb állapotban lenne, az azért nem állítható, hogy nincs semmilyen ellensúlya a kormánynak. Az elmúlt hetekben az Orbán-kormány mozgásterét meghatározó tényezők közül kettő már be is mutatkozott: a valóság és a nemzetközi környezet.
(Fotó: Origo)
Szabadesésben a forint és a BUX – ezek a hétfő reggeli hírek, azt követően, hogy a hétvégén megszakadtak – Matolcsy György értelmezésében: véget értek – az IMF és az EU delegációjával folytatott tárgyalások. A helyzet természetesen sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy erről néhányan beszélni szeretnek: a jók és rosszak, a felelősök és felelőtlenek klasszikus primitívségével ezt a kérdést tartalmi értelemben nehéz lesz feldolgozni. Akit a téma lényege érdekel, annak érdemben kell átgondolnia többek között az előző kormányok teljesítményét és tárgyalási stratégiáját, a magyar gazdaság függőségét, az ország szuverenitásának problémáját, a nemzetközi gazdasági és politikai helyzetet, valamint a lehetséges következményeket.
A politikai hatásokat elemző dolga ennél egyszerűbb: világosan látszik, hogy ezen ciklus sikere alapvetően nem a nyilatkozatok kifüggesztésén, a zsákmányelv alkalmazásán vagy a szimbolikus politika egyéb elemein múlik, hanem azon, hogy képes lesz-e ez a kormány érdemben változtatni az emberek fejében az életkörülményekről kialakult képen. A kimondott vagy csak sugallt ígéretek forognak most kockán, azaz a politikai teljesítmény; feltételezem, hogy elsősorban ezért és nem kurucoskodásból próbál meg a kormány keményen tárgyalni az ország finanszírozásában lényegi szerepet játszó partnerekkel. A forradalmi retorikát alkalmazó, a korábbi évtizedek politikájával gyökeres szakítást ígérő kabinet számára jelenleg vállalhatatlan lenne minden olyan intézkedés, amely akárhány másik pont mellé téve is egyértelműen ugyanolyan megszorításnak tűnne, mint a korábbi kormányoké. Egy ilyen döntésnek a politikai ára – ezt a 2006-os példa világosan megmutatta - végső soron a hitelesség elvesztése lehetne.
A megoldás azonban ebben a helyzetben – s ez okozhatja a legnagyobb fejtörést - nem lehet csupán politikai: a kormány ugyanis a megállapodás elmaradása esetén kénytelen számolni azokkal a gazdasági kockázatokkal, amelyek egy megszorító csomag bevezetésénél is nagyobb politikai károkat okozhatnak. A borotvaélen táncoló kabinetnek olyan ellenfelekkel kell megküzdenie, akiknek a viselkedésére a klasszikus politikai eszközök nem vagy csak alig gyakorolnak befolyást.
Nem állítom, hogy mindezt ne lehetne jól csinálni, s ma még az sem világos, hogy a kormány tárgyalási stratégiája és gazdasági lépései mögött nem húzódik-e meg valamilyen nagyobb szabású, a siker reményét kínáló koncepció. Egyelőre azonban a veszélyek dominálnak: s ezek már nem csak múló epizódok, hanem akár halálosak is lehetnek.
Az utolsó 100 komment: