“Az elmúlt két hónap „forradalmi" törvényei és konkrét személyi döntései lényegében kiiktatták az alkotmányból a hatalommegosztás szervezeti biztosítékait, és ezzel az emberi jogok garanciáit” – írja Búcsú a jogállamtól című cikkében Halmai Gábor. „A Fidesznek semmi nem szerez immáron nehéz pillanatokat, mert átszabta a közjogi berendezkedést, megnyerte a villámháborút a jogállam ellen, így semmit nem kockáztat már majd akkor sem, ha a közhangulat valamelyest ellene fordul” – fogalmaz szándékolt vakságom miatt engem is megfeddve egy blog szerzője. Igazuk van?
(Fotó: Origo)
Tisztában vagyok azzal, hogy a jogállamiság általában nem tisztán vagy-vagy kérdés, sok az átmenet, a csak többé-kevésbé alapon megítélhető eset. Ennek ellenére létezik a jogoknak és az intézményeknek az a kritikus tömege, amelyek megléte esetén legfeljebb politikai haszonszerzés vagy publicisztikai hatásvadászat indokolhatja azt, hogy valaki a jogállamiság végéről beszéljen. Márpedig Magyarországon 1990 óta minden indokolt és indokolatlan aggodalom ellenére működik a demokrácia és a jogállamiság, s ez akkor is igaz, ha a kormányok időnként előszeretettel feszegetik a határokat. Ezért nem értettem egyet azokkal, akik a valóban nehezen magyarázható 2006-os őszi események idején gyurcsányi diktatúráról beszéltek, mint ahogy most sem tudok azonosulni azzal az állítással, hogy a második Orbán-kormány felszámolta demokráciát.
Mi is történt most pontosan?
1. A kétharmados parlamenti többség elfogadott egy új önkormányzati választási rendszert, amely a többségi elem erősítésével kétségtelenül a mindenkori domináns pártot hozza valamelyest előnyösebb helyzetbe – azaz jelen esetben a Fidesznek segít. Példátlan eset lenne? Kétségtelenül nem elegáns, a választási rendszer azonban minden demokratikus rendszerben többet jelent semleges technikánál, s ezt a politikusok is jól tudják; hogy csak egy példát mondjak: a brit liberálisok egy számukra kedvezőbb arányos rendszer létrehozása érdekében vállalták a koalíciót a konzervatívokkal.
2. A Fidesz-KDNP megváltoztatta az alkotmánybírók jelölési rendjét, méghozzá olyan módon, hogy az ellenzék támogatása nélkül is előterjeszthetők legyenek a kormányoldal jelöltjei. Ennek köszönhetően hozzájuk közel álló politológusok kerülhettek a testületbe, ráadásul egyikük kapcsán a törvényi feltételek megléte is erősen vitathatónak látszott. Nem vitás, sokkal ízlésesebben, az alkotmányjogász szakmát tisztelve is eljárhattak volna, de azért az erős túlzásnak tűnik, hogy Stumpf István kinevezése vet véget a jogállamnak. Arról nem is beszélve, hogy az Alkotmánybíróság „leépülése” sajnos nem most kezdődött, az úgynevezett első bíróság (1990-1998) kvalitásaihoz képest már egy évtizede erősen csökkent a szakmai színvonal.
3. Schmitt Pál megválasztásával a Fidesz egyik vezető politikusa került az államfői székbe. Ha a jogállamiságnak feltétele lenne, hogy egyrészt pártpolitikai előélet nélküli, másrészt az átlagot messze meghaladó kvalitásokkal rendelkező emberek ülhetnek csak az elnöki székben, akkor számos ország nagyon komoly gondban lenne. Az alkalmasságon lehet vitatkozni, de mi köze van ennek a rendszer végéhez? Lehet, hogy Schmitt Pál egyetlen törvényt sem fog az Alkotmánybíróságra küldeni, de nem árt felidézni, hogy a Horn-kormány alatt Göncz Árpád sem kért egyetlen alkalommal sem előzetes normakontrollt. Ha elfogadjuk, hogy az államfő is politikus, könnyen beláthatjuk, mennyire nem rendkívüli egy „közel álló” ember pozícióba kerülése.
4. A Fidesz korábbi politikusa, Domokos László került az Állami Számvevőszék élére. Itt is lehetett volna sokkal gálánsabb a többség, bizonyára könnyen találhattak volna olyan nagy tekintélyű szakembert, aki a kormány számára pontosan ugyanannyira veszélytelen szereplővé tette volna az ÁSZ-t, mint Domokos. Nagyon messze sem kellett volna menniük, hiszen a korábbi elnök alatti intézmény sem okozott túl sok fejtörést a mindenkori kormányoknak. Éppen ezért is furcsa azt feltételezni, hogy egy volt politikus kinevezésével a jogállamiságot veszélyeztető folyamat indul el, itt legfeljebb elmaradt haszonról beszélhetünk.
5. Az eddig tárgyaltakon túl is számos esetben hozzányúlt a kormánytöbbség a korábbi szabályokhoz: új média felügyeleti rendszert alkotott, törvénymódosítással elküldte az év elején négy évre választott OVB tagjait, lehetővé tette a köztisztviselők indoklás nélküli felmentését. Politikailag vitatható döntések, ráadásul minden esetben a kormányoldal számára kedvező helyzet megteremtése miatt voltak fontosak. De hány ilyenre került már sor korábban azon intézmények esetén, ahol elegendő volt a feles parlamenti többség a változtatáshoz? A különbség csak annyi, hogy a Fidesz-KDNP-nek ezúttal kétharmada van a parlamentben - amit nem szerencsejátékon nyert, hanem a választóktól kapott -, s ezért olyan módosításokra is lehetősége van, amelyekről a korábbi kormányok csak álmodozhattak.
Az intézmények saját képre formálása és a zsákmányelv maximális érvényesítése a személyi politikában feltehetően sokak tetszésére szolgál, míg mások számára elfogadhatatlannak tűnik. A politika azonban ilyen: a döntések megosztják a választókat, támogatókat szereznek és ellenfeleket teremtenek. A személyes szimpátiát, a tetszik vagy nem tetszik kérdését, de akár a helyesről és a helytelenről vallott szakmailag megalapozottnak látszó véleményt sem lenne szabad azonban összekeverni a demokrácia és a jogállam végéről szóló sötét képekkel. Ha már ezekkel a döntésekkel véget is ér a harmadik köztársaság, mit mondanánk akkor, ha az alkotmánnyal ellentétes vagy a szabad választást korlátozó lépéseket tenne a hatalom? Pedig itt még nem tartunk, és józan számítás szerint, ebben biztos vagyok, nem is fogunk: 2014-ben is ugyanúgy legyőzhető lesz majd a Fidesz, ha nem teljesít elég jól, ahogy 1990 óta mindig adott volt a kormányváltás lehetősége. S ha ez nem sikerül, az nem a megváltoztatott intézmények vagy a pozícióba emelt kormányközeli emberek miatt lesz, hanem azért, mert azok, akik megpróbálták, nem voltak elég jók és ügyesek ahhoz, hogy megszerezzék a többség támogatását.
