Két hónap múlva ismét választunk, hogy aztán – ha minden a tervek szerint halad – három és fél évig használat nélkül porosodjanak a szavazóurnák. Az októberi önkormányzati választásnak már e tény miatt is kiemelt jelentősége lenne, nem is beszélve arról, hogy a pártrendszer átalakulása, a Fidesz domináns pozíciója és a győztesre szabott új választási szabályok miatt soha nem látott mértékben egyszínűsödhet a helyi hatalom
(Fotó: szentkoronaradio.com)
A parlamenti választási rendszerhez képest – ami alapvetően egy vegyes, bár kétségtelenül erős aránytalanságokra is képes szisztéma – a magyar önkormányzati eljárás 1994 óta alapvetően többségi, a győztes mindent visz elven működik. Vannak ugyan a rendszerben arányos elemek (a megyei közgyűlések és a fővárosi közgyűlés választása), de az összes polgármestert, továbbá az önkormányzati képviselők többségét egyfordulós, relatív többségi eljárás alapján választjuk meg. Ezt az eleve aránytalan rendszert a 2010-es módosítások tovább élesítették: az önkormányzati helyek csökkentését ugyanis a kormánypárti többség úgy látta jónak megoldani, hogy a képviselőtestületekben az egyéni és a kompenzációs mandátumok arányát az előbbi javára változtatta meg. Ehhez járult hozzá a kerülethatárok kreatív módosítása, a jelölési feltételek szigorítása és az ajánlószelvények gyűjtésére rendelkezésre álló idő csökkentése – ezek sokak szerint mind abba az irányba mutatnak, hogy a Fidesz-KDNP akár 40-45 százalékos országos támogatottság mellett – azaz a parlamenti választáson elért eredményénél közel tíz százalékponttal gyengébb szereplése esetén is – szinte az egész országban egyeduralkodóvá válhat.
Amikor még a tévé előtt ülve figyeltem az önkormányzati választási műsorokat, rettentően idegesített, ha a beszélő fejek arról próbáltak meggyőzni, hogy ezeket a voksolásokat nem lehet politikailag értékelni: egyrészt az eltérő eljárások, másrészt a független szereplők dominanciája miatt. Önmagában mindkét állítás igaz ugyan, de ettől még minden eddigi önkormányzati választás után világosan megállapítható volt a győztes kiléte. Nem kellett ehhez mást tenni, mint elválasztani egymástól az egyes elemeket, annak tudatában, hogy a politikai súly tekintetében különbség van például egy párszáz fős kistelepülés és a főváros polgármesteri posztja között. Akkor járunk el tehát helyesen, ha külön vizsgáljuk a tízezer fő alatti településeket (ahol eddig valóban a függetlenek domináltak), a tízezer fő feletti nagyobb városokat, a megyei közgyűléseket, a megyei jogú városokat, a budapesti kerületeket és a főváros vezetését. Elég csak kiválasztanunk a legnagyobb befolyással rendelkező megyei jogú városokat és Budapestet, s rögtön látjuk, hogy valójában ki győzött: 1990-ben az ellenzéki SZDSZ és Fidesz (főpolgármesteri cím, közgyűlési többség, 21 kerületi és 15 megyei jogú városi polgármester), 1994-ben a kormányzó MSZP és SZDSZ (főpolgármesteri cím, közgyűlési többség, 13 kerületi és 11 megyei jogú városi polgármester), 1998-ban döntetlen közeli eredmény a kormányzó Fidesz (11 kerületi és 9 megyei jogú városi polgármester) és az ellenzéki MSZP-SZDSZ (főpolgármesteri cím, közgyűlési többség, 12 kerületi és 11 megyei jogú városi polgármester) között, 2002-ben újra a kormányzó MSZP és SZDSZ (főpolgármesteri cím, közgyűlési többség, 18 kerületi és 16 megyei jogú városi polgármester), 2006-ban pedig – bár Budapestet nem sikerült elhódítania – az ellenzéki Fidesz (8 kerületi és 16 megyei jogú városi polgármester).
Ha így vizsgálódunk, akkor nem követjük el azt a hibát, hogy összehasonlíthatatlan dolgokat próbálunk meg összehasonlítani; ezért is félrevezető azzal próbálkozni, hogy százalékban fejezzük ki az önkormányzati választásokon az egyes pártok országos támogatottságát. Ugyan a fővárosban van listás szavazás, és a megyei közgyűléseket is pártlisták alapján töltik be, ám a 23 megyei jogú városban a polgárok nem voksolhatnak pártokra, s így az összeadás – még akkor is, ha az egyéni jelölteket általában pártok indítják - már erősen sántítana.
Az azonban látható, hogy az egyes településtípusok esetében körülbelül mennyi elegendő a sikerhez, s itt vissza is érünk ahhoz a kérdéshez, hogy vajon egy 40-45 százalékos országos támogatottsággal valóban elvihet-e mindent a Fidesz. Ekkora fölénnyel a kormányzó erővé lehet szinte az összes olyan polgármesteri pozíció, ahol jelöltet indít, beleértve a főpolgármesterséget is. Mindez azt jelenti, hogy a 2006-ban még az MSZP-SZDSZ által elnyert polgármesteri helyek többsége is a Fideszhez kerülhet: akkor a kormányoldal 1 főpolgármesteri, 14 kerületi és 7 megyei jogú városi (Dunaújváros, Miskolc, Pécs, Szeged, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Szombathely) győzelmet aratott. Ezek közül legfeljebb néhány kerületre és esetleg egy vagy két nagyvárosra számíthat a mostani ellenzék (a legjobb esélyeik talán Szegeden vannak) - de ahol nyernek, ott is erősen kérdéses a képviselőtestületi többségük.
A Fidesz számára egyetlen hely akad, ahol a 40-45 százalék kevés lehet, ez pedig a fővárosi közgyűlés. Itt – a helyek 66-ról 33 főre való csökkentése és a küszöb 4-ről 5 százalékra való emelése mellett - megmaradt az arányos, listás választás. A Fidesz 2006-ban Budapesten 42,86 százalékot kapott, ezzel a legtöbb (30) mandátumot szerezte, de a közgyűlési többség az MSZP (34,58% - 24) és az SZDSZ (12,88% - 9) kezébe került. Idén a parlamenti választáson ennél is jobban szerepelt a Fidesz a fővárosban, a 46,32 százalék már közel van az abszolút többséghez, de ahhoz biztosan nem elegendő, hogy stabil kormányzást eredményezzen. Ha a Fidesz áprilishoz képest tovább erősödik Budapesten, minden az övé lehet, ha nem, akkor legfeljebb keresnie kell magának egy partnert az ellenzéki oldalról. Ahhoz, hogy a párt ismét elveszítse a közgyűlés irányításának lehetőségét, és a nagy eséllyel győzelmet arató Tarlós Istvánnak társbérletre kelljen berendezkednie, a pártnak a 2006-os eredményénél lényegesen gyengébben kellene teljesítenie; a már elképzelve is szórakoztató pillanatokat ígérő MSZP-LMP-Jobbik koalíció lehetőségét inkább nem is említem.
