Mint talán már kiderült, nem tartozom azok közé, akik szerint Schmitt Pál elnökké választásával – bármilyen értelemben - radikálisan új irányt venne a magyar demokrácia. Ezzel együtt is igaz, hogy egy új minőség költözött a Sándor-palotába: a mai beiktatási ceremónián elhangzott, jól megírt és hatásosan előadott, első államfői beszéd alapján elég világosan kirajzolódott, hogy mire számíthatunk Schmitt Páltól – és természetesen az is, hogy mire nem.
(Fotó: MTI)
Öt évvel ezelőtt Sólyom László a haza, a tisztesség és a hűség fontosságáról beszélt, miközben világossá tette, hogy álláspontja szerint „a hatalom a népé, és nekünk, akik ezt szolgálni vagyunk hivatottak, úgy kell ezt a kötelességünket teljesítenünk, hogy mindig az emberek szabadságát, a szabadságjogukat tartsuk szem előtt”. Az amúgy az államfői székben is politikusként viselkedő, ráadásul oda az egyik oldal támogatásával kerülő Sólyom László első beszédéből mindenfajta pártpolitikai utalások hiányoztak.
Ehhez képest Schmitt Pál ma a kormányzó pártok valóságértelmezésére építette mondandóját, a szövegben folyamatosan megjelentek a Fidesz politikájában hangsúlyos elemek. Az államfő „húsz esztendős demokráciánkban egyedülálló” felhatalmazásról beszélt, nem feledkezett meg a forradalom szó említéséről („a forradalmakat kevesek vívják meg sokak nevében, sokak érzéseit, vágyait képviselve”), hitet tett az új alkotmány megalkotása mellett, amelyhez aktív segítséget ajánlott, sőt rögtön javaslatokat is tett („alaptörvény előszava tartalmazza a kereszténységet és a Szent Koronát”).
Voltak már olyan időszakok az elmúlt húsz évben, amikor az államfők támogató-bátorító-szimpatizáns szerepfelfogás alapján viszonyultak a hatalmon lévő kormányokhoz: Göncz Árpád 1994 és 1998 között a Horn-, Mádl Ferenc 2000 és 2002 között az Orbán-kormánnyal kétségtelenül ebben a modellben működhetett együtt. Politikai értékviláguk és elkötelezettségük alapján mindketten meglehetősen baráti viszonyt ápoltak a végrehajtó hatalom birtokosaival, de arra mégis vigyáztak (talán Mádl valamivel jobban és Göncz valamivel kevésbé), hogy legalább a látszat szintjén megőrizzék önállóságukat. Schmitt Pál már az első munkanapján túllépett a korábbi mintákon, és világossá tette, hogy megválasztásával ebben az értelemben valóban új időszámítás kezdődött.
Újra hangsúlyozom: a kormány lelkes támogatójának elnöki modellje nem antidemokratikus, nem veszélyezteti a jogállamiságot, ráadásul nem is ismeretlen a nyugati demokráciákban. Attól, hogy idehaza még nem volt rá példa, egyáltalán nem kizárt, hogy a korábbiaknál is népszerűbbé teszi az államfői pozíció birtokosát. A szerepnek kétségtelenül akadnak azonban veszélyei (elsősorban magára a köztársasági elnökre nézve), ezek azonban igazán csak akkor válhatnak láthatóvá, ha változik a közhangulat, ha a nemzeti egység kifejezésével megbízott államfőnek azt kell tapasztalnia, hogy az a politikai erő, amelynek programjával azonosul, már nem bírja a választók elsöprő többségének támogatását.
