Sokat hallunk mostanában határvonalakról, a magyar politika megújításáról, az 1989-1990-ben alapított rendszer felváltásáról, ami a dolog logikája alapján csak a korábbi politikai elit háttérbe vonulásával együtt történhet meg. Nem szeretem azokat a megközelítéséket, amelyekben a változás önérték; az elmúlt években már megtapasztalhattuk, hogy mindig van rosszabb. Az MDF és az SZDSZ újjászületésnek nevezett szétesése, néhány fiatal politikus minden értéket nélkülöző gátlástalan nyomulása megmutatta, hogy a változást érdemes leíró fogalomként kezelni.
(Fotó: 168 Óra)
Vannak persze más példák is. Az LMP és a Jobbik parlamentbe kerülésével néhány karakteres új politikus is megjelent a törvényhozásban, az idő majd eldönti, hogy tartós vagy csak átmeneti szereplői lesznek-e a magyar politikának. A Fidesz három leginkább ígéretes, a jövőben akár első számú vezetői pozícióra is esélyes politikusa, Lázár János (35 éves), Navracsics Tibor (44) és Rogán Antal (38) a kilencvenes évek első felében még távol volt a Kossuth tértől. Az MSZP vezetéséért küzdő szocialisták közül Mesterházy Attila (36), Molnár Csaba (34) és Botka László (37) még középiskolába járt a kilencvenes évek elején, de az Orbán Viktor (47) korosztályához tartozó - és a fentebb említettekkel szemben politikailag már erősen elhasználódott - Gyurcsány Ferenc (49) sem nevezhető a rendszerváltó elit tagjának.
Az 1990-ben a parlamentbe jutott hat párt körül az FKGP, az SZDSZ és az MDF már nem szereplője a magyar politikának, bár utóbbi még ad életjeleket. Torgyán József 2002-ben, Tölgyessy Péter 2006-ban, Kuncze Gábor, Pető Iván, Magyar Bálint és Dávid Ibolya 2010-ben búcsúzott. Néhány politikusuk azonban még bírja: az 1990-es MDF-ből Balsai István, Salamon László és Lezsák Sándor (utóbbi csak 1994-től lett képviselő) ma a Fideszt erősítik, Mile Lajos pedig 2010-ben az LMP színeiben tért vissza a Házba.
Az MSZP 1990-es 33 tagú frakciójából a nagy nevek közül Pozsgay Imre 1990 végéig, Nyers Rezső és Békesi László 1998-ig Szűrös Mátyás 2002-ig, Kósáné Kovács Magda 2004-ig, Horn Gyula és Gál Zoltán 2010-ig volt tagja a törvényhozásnak. Az állandóságot még két politikus képviseli a szocialistáknál: a húsz éve folyamatos mandátummal rendelkező Vitányi Iván és az öt és fél év kihagyás után újra itt lévő Kovács László. Mielőtt azonban nagy megújulásra gondolnánk, fontos észrevenni, hogy a mostani frakcióban meglepően sokan (Szili Katalintól Puch Lászlón és Szekeres Imrén át Veres Jánosig) 1994 óta folyamatosan parlamenti képviselők.
A KDNP 1990-es 21 képviselőjéből már csak Lukács Tamás tagja a törvényhozásnak. A rendszerváltáskori vezetők legkésőbb 1998-ban eltűntek a politikából, kivéve a kiváló Isépy Tamást, aki 2002 után is - 2004-es haláláig – maradt.
A Fidesz 1990-es 22 fős frakciójából Áder János, Deutsch Tamás, Szájer József ma már Brüsszelben dolgozik, Fodor Gábor hosszan várt, ám kudarcba fulladt SZDSZ-es elnökösködése 2009-ben az EP-választással ért véget. Kósa Lajos és Varga Mihály változó pozíciókban, változó perspektívákkal még tartják magukat, mint ahogy Kövér László is, aki éppen most lett a parlament elnöke.
Mindent összeadva azonban egyértelműnek látszik, hogy az 1990-es parlamentből mára mindössze egy ember maradt, aki a politikusok természetes „kopása” ellenére is folyamatosan, példátlanul, húsz éve vezető, meghatározó szereplője a magyar politikának - és feltehetően még jó pár évig az is marad. Orbán Viktor a nyolcvanas évek vége óta állandóan reflektorfényben éli az életét, s bár mostanában szívesen beszél az átmenet zavaros időszakáról, minden kétséget kizáróan ő az egyik emblematikus alakja a mögöttünk lévő két évtizednek. Ha egyszer majd ő is távozik a politikából, akkor búcsúzik végleg a rendszerváltó nemzedék Magyarországon.
Az utolsó 100 komment: