Bár az önkormányzati választás – ha lehet egyáltalán fokozni - az áprilisi parlamenti voksolásnál is lefutottabbnak látszik, a pártok önmagukhoz képest azért okozhatnak meglepetéseket. Most éppen az LMP nehézségeivel van tele a sajtó, az Index egyenesen készülő buktáról értekezik. Amikor a pártnak tavasszal az ország több mint felében sikerült jelöltet állítania, a megszólalók többsége – velem együtt - sikerről beszélt. Ha most nem lesz indulójuk a főpolgármesteri posztért, továbbá a budapesti kerületekben és a nagyvárosokban is erősen foghíjas lesz az LMP-s tábor, azt feltehetően mindenki óriási kudarcként írja majd le.
(Fotó: flickr.com)
Ha az LMP-s problémák okait keressük, nem feledkezhetünk meg két kötelezően említendő elemről: a módosított (nehezített) jelölési feltételekről és a fiatal párt logisztikai-szervezési fejletlenségéről. Miközben tavaly nyáron az európai parlamenti választáson az induláshoz elegendő volt 20 ezer támogató országosan, most a fővárosban közel 28 ezer ajánlás kell ahhoz, hogy Jávor Benedek neve felkerülhessen a szavazólapokra. Tanulságos, hogy miközben a történetének legnagyobb válságát élő MSZP meglepően könnyen teljesíti ezt a szervezési feladatot, az elméletileg éppen felszálló ágban lévő LMP küszködik.
A külső körülmények és az adottságok mellett azonban más oka is lehet annak, ha az LMP számára kudarcot hoz az októberi választás. A párt megítélésem szerint akklimatizációs és stratégiai kihívásokkal küzd: egyelőre képtelen a parlamenti politizálásnak megfelelő módon, üzemszerűen működni, nem pontosan érti lehetőségeit, és láthatóan fél attól, hogy világos döntéseket hozzon. Az LMP a kormányváltás óta kihasználatlanul hagyta azt a lehetőséget, hogy a rá irányuló figyelemnek köszönhetően széles körben tegye egyértelművé politikáját, nem volt ereje, akarata vagy bátorsága elköteleződni valamilyen stratégia mellett, ezért aztán nem is adhatott érthető válaszokat a szavazóknak arról, hogy miért kellene támogatniuk a pártot. (Miközben ez a "homályosság" hasznos volt a tavaszi kampányban, mert megadta mindenkinek a lehetőséget, hogy bármit belelásson az akkor még alapvetően ismeretlen pártba, ma már részben tarthatatlan, részben ártalmas.)
Az LMP előtt számos lehetőség állt a kormányváltáskor. Lehetett volna olyan politikai erő, amely nem foglalkozik a jobb- és baloldalt elválasztó kérdésekkel, hanem minden erejét egy új, a materiális és a posztmateriális pártokat elválasztó strukturáló dimenzió lassú megszilárdítására és megerősítésére koncentrálja (ökopárt). Vagy lehetett volna egy ennél ambiciózusabb terve, amely arra irányul, hogy tudatos építkezéssel, ha kell a baloldali pártokkal való eseti együttműködéssel és a szavazóik okos átszoktatásával, a következő választásra a Fidesz váltópártjává nője ki magát (új baloldali párt). De akár dönthetett volna úgy is, hogy az MSZP-től és a Fidesztől egyforma távolságot tartva, de konstruktív ellenzékként viselkedve, megteremti annak lehetőségét, hogy a kormányzó Fidesz potenciális partnere lehessen a jövőben (centrumpárt).
Ezek a stratégiai alternatívák az egyes helyzetekben egészen különböző politikai válaszokat indokoltak volna. Mit tett ehelyett az LMP? Azt, hogy nem választott. Olykor így reagált, máskor úgy. Megszólalásait nem fűzte fel egy vezérfonalra, politikájában a kényszeres reakciókon túl csak az esetlegesség dominált. Sem ilyen, sem olyan, vagyis leginkább semmilyen párt képét mutatta.
Most, hogy nyilvánosságra kerültek az LMP jelöltállítási gondjai, a pártnak szinte már csak rossz és rosszabb opciói maradtak. Nem hiszem, hogy részleteznem kellene, miért lenne számukra súlyos, ha elbuknának a nulladik fordulóban, s annyi elhatárolódás után potenciális budapesti szavazóiknak csak Tarlós István és Horváth Csaba maradna. De ellenkező esetben sem lesz már minden fenékig tejfel: ha Jávor Benedek a hátralévő pár napban mégis csodát tesz, nem lesz könnyű eloszlatniuk a gyanút, hogy a szükséges számú szelvényeket nem a szél fújta be a pártszékházba.
