Az eddig is világos volt, hogy Gyurcsány Ferenc nem fogja feladni politikai ambícióit, a kérdés csak az lehetett, hogy mikor, kikkel és mivel indul majd újra harcba. Az áprilisi választás óta mindhárom elemmel kapcsolatban csak találgatásaink lehettek, most szombaton kicsit – de tényleg csak kicsit - okosabbak lettünk.
(Fotó: Népszabadság)
A volt és a mostani miniszterelnök helyzetének alapvető különbségéről pár napja már írtam, az összehasonlítás azonban nem csupán a bizalom elvesztésének útján lehet érdekes, hanem visszafelé, a megerősödés, a feltámadás irányában is. Orbán Viktor politikai jövője 2002-ben és még inkább 2006-ban sokak szerint reménytelennek látszott, idéztem már azokat a korabeli elemzéseket a Magyar Nemzetből, amelyek szerint a visszatérése „alighanem” elképzelhetetlen. Most Gyurcsány kapcsán mondja ugyanezt – csak sokkal hangosabban - a közéleti konszenzus, s én csupán azért nem csatlakozom ezúttal sem, mert a politika kapcsán számos példán megtanulhattam a legnagyobb közhely, a „soha ne mondd, hogy soha” igazságát.
A napokban elhunyt Wermer András kedvenc és gyakran idézett mondata szerint „ami egyszer bement a fejekbe, azt onnan Isten ki nem veri”. Valóban: Orbán Viktornak nyolc gyötrelmes évre volt szüksége, hogy a kormányzása során vele kapcsolatban kialakult - és persze az ellentábor részéről tudatosan kialakított - sztereotípiáktól legalább olyan mértékben megszabadulhasson, hogy esélye legyen a választáson többséget szerezni. Bármennyire is átformálta magát (külsőségekben és tartalomban egyaránt) a Fidesz elnöke a 2006-os választás előtt, s alakította nagy beleéléssel a korábbi kép éles ellentéteként nép egyszerű fia szerepét, a stabil törzstáborán kívül még nem bizonyult hitelesnek, választhatónak. Újabb négy év múlva azonban a korábbi előítéletek és elképzelések jelentősége – ezt minden felmérés igazolja – jelentősen csökkent, s a baloldal már képtelen volt arra, hogy Orbán-ellenes népszavazássá formálja a voksolást.
Orbán Viktor visszatérését egy valami, pontosabban egy valaki nagyban segítette: Gyurcsány Ferenc. Ha nincs a 2006-os hitelességi válság, ha nincs az őszödi beszéd, ha nem olvad el már az első hónapokban az MSZP támogatottsága, az sem biztos, hogy Orbán meg tudja tartani a pártvezetői szerepét (keveset tudunk a Fideszen belüli 2006-os belső mozgásokról, de amit tudunk, az bőven elegendő arra, hogy ezt gondoljuk). S mindaz, ami 2006 és 2010 között történt – a kormányzati kudarcok és botrányok sorozata -, napról napra vitte egyre közelebb Orbán Viktort nagy céljához, a dicsőséges újrakezdéshez.
Nem kell hozzá különösebben éles szem, hogy észrevegyük: ahogy Orbán Gyurcsányra, Gyurcsány most Orbánra építi politikai jövőjét. A szombaton elmondott beszéd világossá tette, hogy a volt miniszterelnök ebben az ellenpontozásban hisz („Orbán a szabadság helyett vallásos hitének és pártjának uralmát ajánlja nekünk. Ahol mi Kertész Imrét látjuk, ők ott Wass Albertet. A '89-esek a '11-esek elvi ellenzékét alkotják és fordítva is igaz. Markáns választóvonal ez.”), s abban a tekintetben kétségtelenül igaza is van, hogy a baloldali-liberális tábor feltehetően arra a politikusra vár, akiről látja, hogy azonos súlycsoportba tartozik a kormányfővel - az ellenzék mai vezetőiről ez nem mondható el -, s akiről elhiszi, hogy adott pillanatban le is győzheti őt. Gyurcsány jó érzékkel állítja politikája középpontjába az alkotmányozást, amelyet a Fidesz – okkal - az egyik legfontosabb szimbolikus politikai eredményének szán, ám amely alkalmas lehet arra is, hogy az ellenzék vele szemben megfogalmazza saját magát. A politikusnak feltehetően abban is igaza van, hogy a visszatérés nem képzelhető el egy széles baloldali koalíció létrehozása nélkül („Ahhoz, hogy a '89-es alkotmányosságot megvédhessük, meg kell teremteni a '89-es demokraták politikai koalícióját. Ehhez meg kell szervezni az erős és felelős ellenzéki mozgalmat. Harmadrészt pedig rendszerváltásra van szükség az MSZP-ben is”), bár ennek gyakorlati teendőiről egyelőre semmit sem árult el.
2002-ben és 2006-ban úgy látszott, hogy a Fidesz legnagyobb erőssége és egyben legnagyobb versenyhátránya ugyanaz: Orbán Viktor. Közel s távol nem volt olyan politikai érzékkel rendelkező, a saját tábort integrálni és lelkesíteni képes ember a pártban, mint a volt kormányfő, ám a személyével kapcsolatos erős választói ellenérzések lehetőséget adtak az ellentábor összetartására és mobilizálására. 2010-ben hatványozottan igaz ez riválisára, ami a pártjából kiemelő politikai érzéket és az ellentáborban meglévő kiáltó ellenérzéseket illeti. Van azonban egy jelentős különbség: Gyurcsány közel sem képes olyan mértékben integrálni a táborát, ahogy erre Orbán még pályafutásának mélypontján is képes volt. Megerősödésének, visszakapaszkodásának kulcsa éppen ezért nem is annyira a sztereotípiák leküzdésében rejlik, bár áttételesen természetesen ez is segíthetné. Gyurcsánynak nem a közel három millió Fidesz-szavazó szimpátiájára lenne szüksége, ahogy Orbán sem azokkal nyert, akik korábban tudatosan szavaztak ellene. Gyurcsány számára az lehet a kulcskérdés, hogy a baloldali tábor - politikusi és szavazói szinten egyaránt - egy adott pillanatban elfogadja-e vezetőjének. A közhely igazsága miatt nem mondom, hogy ez elképzelhetetlen, még akkor sem, ha ma nagyon is annak látszik.
