Többször említettem már, hogy minden idők leginkább egyértelmű választási eredményére számítok október 3-án. A Fidesz esélyes lehet arra, hogy szinte egypártrendszert hozzon létre az önkormányzatokban, ami politikai értelemben eddig nem tapasztalt helyzetet teremthet. Budapest egy-két kerületén kívül a nagyvárosokat figyelve talán csak Miskolc és Szeged polgármesteri versenye látszik kétesélyesnek, nem véletlen, hogy - az amúgy elég lagymatag kampányhangulatban - ezzel a két településsel foglalkozik a sajtó is a legtöbbet. Ezen a héten a Magyar Narancs előbbiről, a Figyelő pedig utóbbiról írt részletesen.
(Fotó: YouTube)
Miskolc és Szeged sok tekintetben hasonló helyzetben van. A 2002 óta regnáló - azaz hivatalban lévő, az úgynevezett inkumbens hatás erejében okkal bízó - szocialista polgármestereik négy évvel ezelőtt, amikor a Fidesz nagy fölénnyel győzött országosan, a megyei jogú városok közül a legjobb MSZP-s eredményt érték el. Káli Sándor 56, Botka László 58 százalékot szerzett (összehasonlításképpen: a XIII. kerületi „szocialista Overdose”, Tóth József ugyanekkor 59 százalékot kapott). További hasonlóság, hogy áprilisban a parlamenti választáson mindketten alulmaradtak akkori fideszes riválisukkal szemben, de az MSZP listás eredményénél lényegesen jobban szerepeltek: Káli 6, Botka pedig közel 11 százalékponttal kapott több szavazatot, mint ugyanabban a körzetben a szocialista párt. Esélyeiket növeli, hogy az LMP-nek egyik városban sem sikerült jelöltet állítania, viszont mindkét helyen rajthoz állhat egy-egy jobbikos helyi politikus (miskolci jelöltjük, Szegedi Márton nagy visszhangot kiváltott kijelentésével az országos médiába is bekerült).
Káli és Botka két komoly versenyhátránya szintén azonos: pártjuk, az MSZP országos hitelvesztése és népszerűtlensége, valamint a kormányzati ellenszél elsöprő ereje. Hiába tette világossá Kövér László, hogy „aki kormánypárti, annak sem adunk, mert nincs”, a korábbi szokásoknak megfelelően, de az aszimmetrikus politikai helyzet miatt minden korábbinál erőteljesebb módon, az ország összes fideszes indulója ugyanazzal érvel: ebben a szituációban ellenzéki városvezetőt választani öngyilkosság lenne. A Fidesz szegedi indulója, B. Nagy László például meglepően nyíltan beszélt erről: „A mellettem álló államtitkár asszony és elnök úr mosolygásából arra következtetek, hogy van némi esély arra, hogy Szegeden magam mögött tudhassam a budapesti központ, a politika és az állam támogatását. Meggyőződésem, hogy enélkül nagyon nehéz helyzetben lennék én személy szerint is, meg hát a város is nehéz helyzetbe kerülhetne, ha mondjuk ellene menne az országos áramlatoknak. Tudomásul kell venni, hogy Szeged nem egy városállam. Be lehet keríteni egyébként, csak nem abban a helyzetben vagyunk, hogy megtegyük.”
Bármennyire is cinikus ez az érvelés (amivel persze négy vagy nyolc évvel ezelőtt az MSZP is gyakran élt), a jelenlegi politikai helyzetben meglehetősen hatékonynak látszik. Ne feledjük: a szocialista polgármestereknek olyanok szavazatát is meg kellene szerezniük a folytatáshoz, akik a pártok versenyében jelenleg nem az MSZP-t választanák. Lehet, hogy az elkötelezett szocialista szimpatizánsok mind egy szálig bicskanyitogatónak minősítik a kormányzati támogatásra való fideszes hivatkozást, de rajtuk kívül könnyen értő fülekre találhatnak ezek a mondatok. S ez akkor is igaz, ha ezúttal még a hátszél is különösen fújhat: miután egy-két budapesti kerület kivételével várhatóan szinte minden fontosabb település élére kormánypárti politikusok kerülnek, komoly előnyre a „sok eszkimó – kevés fóka” világában önmagában fideszes párttagkönyve miatt szinte senki nem számíthat. Úgyhogy nem is potenciális haszonról, inkább a veszteség elkerüléséről lehet szó akkor, amikor egy közösség helyben kormánypártiakat választ. A kiélezett küzdelmek esetében döntő szerepe lehet ennek a sajátos realista megfontolásnak.