Új műfajjal jelentkezik a blog: vendégszerző írásával. Róna Dániel, aki hallgatóm volt a Corvinuson és jelenleg az Ecostat politikai elemzője, az önkormányzati választás érdekes, bár kétségtelenül vitatható megközelítését kínálja írásában. Engem meggyőzött, s ha a kedves olvasóknak tetszik a műfaj, lehet, hogy időnként másoknak is átengedem itt a terepet...
(Fotó: Népszabadság)
Az önkormányzati választásokat értékelve ritkán tapasztalható konszenzus van az elemzők között, az egyöntetű vélemény szerint az MSZP és a Fidesz erősödött a tavaszi országgyűlési választás óta, a Jobbik és az LMP viszont a vártnál gyengébben szerepelt. A diskurzus már nem is az adatokról szól, hanem a hagyományos pártok előretörésének és az újak visszaesésének okairól (a szocialista párt erős és az LMP gyenge szervezeti bázisa, a Jobbik parlamenti pártként csalódást okozott a radikális közönségének, stb.). Véleményem szerint elhamarkodottak ezek a fejtegetések – még ha van is bennük igazság –, mert két különböző választás összehasonlításán alapulnak, anélkül, hogy megvizsgálnák a két műfaj közötti különbségeket.
Ahhoz, hogy az almát ne keverjük össze a körtével, először a távolmaradás okait kell szemügyre vennünk. Azt állítom, hogy míg az országgyűlési választás mind a négy pártnak egyformán fontos volt, addig most a Fidesz és az MSZP számára sokkal nagyobb volt a tét, mint a két új párt esetében. Az önkormányzati választáson az emberek többségét az érdekli a legjobban, hogy ki lesz a településén a polgármester (a választók jelentős része fejből is meg tudja mondani, ki irányítja a városát), és csak másodlagos kérdés, hogy milyen összetétele van a közgyűlésnek vagy a képviselőtestületnek (ezt általában nem is tudjuk). A Jobbiknak és az LMP-nek – egy-két kivételtől eltekintve – nem volt regnáló polgármestere és esélye sem arra, hogy most bármelyik település első emberét ők adják, az új pártok támogatóit csak az motiválhatta, hogy a pártjuk ne egy, hanem kettő, esetleg három képviselői helyet szerezzen (az LMP esetében a jelöltállítás nehézségei miatt sok helyen ez is eleve lehetetlen volt). A két párt főleg fiatal híveitől tehát teljesen racionális döntés volt a távolmaradás. Ezzel szemben a kormánypárti szavazóknak mindenhol, a szocialistáknak pedig a települések nagy részében volt kire szavazniuk, ezért eszük ágában sem volt otthon maradni. Ezt a feltételezést a közvélemény-kutatások alátámasztják, a felmérésekben magasabb volt a hagyományos pártok támogatóinak részvételi hajlandósága, a Fidesz és az MSZP hívei még a nagyon elkötelezettnek hitt Jobbik-szimpatizánsokat is megelőzték e tekintetben.
Nemcsak a kutatások, hanem a választási eredmények is ezt a feltételezést erősítik. A Republikon Intézet egyszerű és ezért rendkívül hasznos módszert dolgozott ki az önkormányzati választások értékelésére, ezt alkalmazva minden választónak a parlamenti választás listás szavazatához műfajban legközelebb álló voksát vesszük számításba. A tavaszi választással összehasonlítva a fővárosi közgyűlésben a Fidesz és az MSZP mintegy négy százalékkal előretört, az új pártok pedig másféllel visszaestek. Ha azonban megnézzük, hogy a Jobbik és az LMP a kerületeknek csak körülbelül a felében (15 és 11) tudott polgármester-jelöltet állítani – és ahol tudott, ott is teljesen esélytelen volt –, a főpolgármesterségbe pedig egyáltalán nem szólhattak bele, akkor már nem tűnik meglepőnek szerényebb szereplésük. A szocialista pártnak ezzel szemben mindenhol volt jelöltje, 6-7 kerületben a polgármesterségért is harcban állt (háromban nyert), és nem mellékesen a főpolgármesteri címre is veszélyesebb volt. Ezt a szavazóik előzetesen is így gondolták, ezért Budapesten az MSZP-sek sokkal motiváltabbak voltak, mint a kis pártok hívei.
A megyei jogú városoknál a tavaszi listás voksokat a mostani egyéni képviselőjelöltekre adott szavazatokkal érdemes összevetni, mert ezeknél sokkal inkább a párthovatartozás meghatározó, mint a polgármesterre adott szavazatoknál, melyek jó része a városvezető személyének szól. Feltételezésem éppen az, hogy a polgármesterségért folytatott harc kihat a másik, pártos szavazatra is. A Fidesz mindenhol jól szerepelt, de a képviselőtestületekben ott tudott a legtöbbet javítani a parlamenti választási eredményéhez képest, ahol előre borítékolható volt, hogy toronymagas győzelmet arat a polgármestere (Debrecenben 2%-os erősödés, Hódmezővásárhelyen 11%, Kaposvárott 11%, Kecskeméten 8%, Pécsett 12%). Az MSZP értelemszerűen gyengébben teljesített ezekben a városokban, mint tavasszal (mindegyikben körülbelül 2%-kal esett vissza, Kaposvárott 9-cel) mert esélye sem volt labdába rúgni. Minél szorosabb volt a verseny, a szocialista párt annál többet javított a pozícióján. Már a választás előtt is lehetett tudni, hogy Szombathelyen (10%-ot erősödött az MSZP), Miskolcon (11%) és Szegeden (15%) van komoly esélyük hivatalban lévő polgármesterük miatt, de Salgótarjánban (13%) is éles volt a küzdelem. A Jobbik ugyanakkor sokkal rosszabb helyzetben volt, mert minden nagyvárosban eleve esélytelennek számított. Az ebből következő rosszabb szereplést az mérsékelte, ha volt saját polgármester-jelöltje a pártnak (Debrecen -1%, Székesfehérvár -3%, Szekszárd +0,5%, Zalaegerszeg -3%, Győr -2%), ahol viszont nem tudott indítani, ott sokkal nagyobb kudarc érte (Tatabánya -7%, Kaposvár -8%, Kecskemét -12% Salgótarján -17%). Ugyanakkor az mindenképp elgondolkodtató a radikális párt számára, hogy keleten még több olyan városban is erősen visszaesett, ahol képes volt polgármester-jelöltet állítani (Miskolc -5%, Szolnok -6%, Nyíregyháza -8%). Az LMP-nek egyetlen egy megyei jogú városban volt jelöltje (Pécs), ez nyilvánvalóan elkedvetlenítette szimpatizánsait; Kecskemét kivételével minden nagyvárosban rosszabbul is teljesített, mint áprilisban.
A népszerű polgármester miatt a fideszesek és a szocialisták döntő többsége a nagyvárosokban újra elment szavazni, és ha már ott volt, általában a többi szavazatát is a párt egyéni jelöltjére (fővárosban listájára) adta. Természetesen lehetséges, hogy a legnagyobb zsákmánynak számító Szegeden tényleg új támogatókra lelt az MSZP, érvelésem szerint azonban valószínűbb, hogy mindössze annyi történt, hogy a párt Botka Lászlónak köszönhetően sokkal nagyobb arányban tudta mozgósítani híveit. Ez a fajta lökés hiányzott az új pártok esetében. Budapesten és a megyei jogú városokban tehát a valós – parlamenti választáson megmutatkozó – erőviszonyok érdemben nem változtak; egyszerűen a választás sajátosságai miatt a Fidesz és az MSZP jobban tudta aktivizálni a választóit, mint az esélytelen Jobbik és a „nulladik fordulóban” elbukó LMP.
A megyei listák eredményeit nehezebb értékelni. Egyrészt a megyei közgyűléseknek nincs komoly jelentőségük, másrészt a 10 ezer alatti településeken a pártok szerepe marginális. Ezzel együtt a polgármesterek személye miatt azért ezen a szinten is van tétje a választásnak, még ha kisebb is, mint az előző kettőn. A Fidesz a helyhatósági választások történetében példátlanul sok polgármestert tudott állítani, ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy ilyen kiemelkedően teljesítsen a megyei listákon: a párt még a tavaszi eredményéhez képest is sokat fejlődött. Noha a Jobbik több kisvárosi polgármestert (és képviselő-jelöltet) tudott állítani, mint az MSZP; a szocialisták nagyon sok helyen szövetségben indultak vagy független polgármestereket támogattak, így végülis a szocialista választók tudtak több helyen a saját emberükre szavazni. Részben ez magyarázza, hogy az MSZP több voksot kapott (523 ezer), mint a Jobbik (400 ezer), azonban úgy tűnik, hogy vidéken a szocialisták valóban teret nyertek, míg a Jobbik ténylegesen meggyengült. A parlamenti választáson tapasztalt tendenciák érvényesülése esetén itt a radikális pártnak meg kellett volna előznie az MSZP-t. Különösen Kelet-Magyarország esetében feltűnő, hogy a megyei közgyűlésekben több olyan megyében is az MSZP lett a második, ahol tavasszal még a radikális párt volt az erősebb, ráadásul úgy, hogy a megyei jogú városok voksai itt nem számítottak. A 10 ezernél nagyobb települések szintjén csak három jellegzetes példa: noha Tiszavasváriban a Jobbik nyert, az országgyűlési választás alapján azt gondolhatták a választók, hogy a párt Kazincbarcikán és Ózdon is esélyes, azonban a tavaszi 30% körüli eredményéhez képest 9, illetve 13%-ot kapott – előbbi városban szocialista polgármester lesz, utóbbiban pedig fideszes.
Összességében a Fidesz parlamenti választáshoz képest is javuló eredményei inkább a többi párt kiesésének, esélytelenségének tudhatók be, nem valós támogatottság-többletet tükröznek. A párt elsöprő fölénye mindenekelőtt annak köszönhető, hogy messze a legtöbb polgármester-jelöltet tudta állítani és szinte mindenhol toronymagas esélyes volt. Az MSZP Budapesten és a megyei jogú városokban az örökségéből élt: regnáló polgármestereinek köszönheti a viszonylagos sikerét - ezt a lehetőséget Szeged és három pesti kerület kivételével elveszítette. A Szocialista Párt népszerűsége kétségkívül emelkedett, a Jobbiké pedig csökkent, azonban ez a változás lényegesen kisebb mértékű, mint ahogy azt a politológusok egy része interpretálta. Az LMP összeomlása is csalóka: alacsonyabb eredményei a választási rendszer logikájából következnek; a párt szervezeti éretlensége miatt el sem jutott odáig, hogy valójában megmérettessék. Lehet, hogy tényleg gyengült, csakhogy ez most – a látszattal ellentétben – nem derült ki.
Jogosan merülhet fel a kétely, hogy nincs értelme megbecsülni egy párt teljes társadalmi bázisát, mert csak az számít, hogy ki ment el szavazni. Ebben van igazság, de sem a helyes diagnózis felállításánál, sem a pártok jövőbeli kilátásait illetően nem mindegy, hogy mit gondolnak a nem-szavazók. A parlamenti választás második fordulójában az állva maradt kispárti harmadik jelölt mögül általában kihátrálnak a választói és a tét miatt valamelyik esélyesebb jelöltre voksolnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kispárt valós támogatottsága két hét alatt a töredékére zsugorodott volna össze.