Most, hogy egyre többet tudunk meg a második Orbán-kormány terveiről, egyre hangosabb lett azoknak a szava, akik csalódottságuknak, kiábrándultságuknak, időnként pedig egyenesen félelmüknek adnak hangot. Ezeket a véleményeket figyelve akár arra is gondolhatnánk, hogy a Fidesz elindult lefelé a lejtőn, kezdetét vette a várt vagy félt erózió. Ha azonban megnézzük, hogy kiktől származnak ezek a mondatok, egyelőre elég egyoldalú képet kaphatunk.
(Fotó: Metropol)
Amikor 2006 nyarán az MSZP hosszú vesszőfutása kezdetét vette, a hangos ellenzéki kiabálásokon túl a saját táborból érkező kritikák, elbizonytalanodások voltak az első figyelmeztető jelek. Óvatos politikusi mondatok az úgynevezett kommunikációs hibákról, szeretve bíráló gondolatok a közírók tollából és tömeges bizonytalanná válás választói szinten. Hasonló jelenség egyelőre nem tapasztalható: sem a politikai elit, sem a véleményformáló réteg, sem a szavazók körében. Nincsenek disszonáns hangok a parlamenti többségben, szinte egyetlen fideszesként azonosítható értelmiségi sem fogalmaz meg (nyilvánosan) értékelhető kritikát, a közvélemény-kutatások pedig töretlen támogatottságot jeleznek. Csalódásról, kiábrándulásról szinte kizárólag azok beszélnek, akik korábban sem a Fideszt választották, s az elmúlt hónapok legfeljebb még jobban megerősítették őket a korábbi döntésük helyességében.
Konrád György, Seres László vagy Debreczeni József mondatai éppen ezért nem is igazán a Fideszről szólnak, nem hiszem, hogy komolyan lett volna esélye Orbán Viktornak arra, hogy kormányzásával meggyőzze, saját oldalára állítsa őket. Sokkal inkább jelzik az ellentábor állapotát, és ennyiben persze a Fidesz számára is fontosak: láthatóan egyre komolyabb a vágy, a törekvés az ellenzéki térfélen, hogy valamilyen hatékonyabb, egységesebb erő jelenjen meg. Amíg azonban csak innen érkezik a kritika, amíg a "csalódottak" szinte kizárólag olyanok, akik korábban sem szavaztak volna bizalmat a Fidesznek, a növekvő hangerő nem jelez politikai veszteséget.
Ebből a szempontból sokkal izgalmasabb arra figyelni, hogy a kormányoldal (politikai elitje, támogatói köre és szavazói) miképpen reagál a legújabb intézkedésekre. Bár a megszorító jellegű döntéseket egyelőre kifejezetten kreatívan vezeti be a kormány, s ezzel rövid távon elkerüli a legveszélyesebb csapdákat, legalább három okból mégsem állítható, hogy az út simának ígérkezik.
Egyrészt vannak olyan lépések, amelyek a Fidesz táborán belül is komoly feszültségeket válthatnak ki. A már ismert döntések közül leginkább a nyugdíjpénztárakra vonatkozó lehet ilyen; a több millió érintett között számos olyan fideszes akadhat, akinek súlyos gondolatmankókra lehet szüksége ahhoz, hogy értse, elfogadja és támogassa ezt az eljárást. Másrészt ezek a mostani döntések, amelyek világos politikai haszonnal kecsegtetnek, később akár komoly gazdasági – és ezzel együtt politikai – károkat okozhatnak; ma még erről töredékes az ismeretünk, mert az irány új és ismeretlen, de ez a lehetőség kétségtelenül ott van a forgatókönyvek között. Harmadrészt pedig fontos észben tartanunk, hogy egyelőre elég keveset tudunk a nagyobb célokról. Azt már nagyjából látjuk, hogy a kormány hogyan akarja átalakítani a terheket, s azt is tudjuk, hogy az adócsökkentéssel kiket hoz kedvezőbb helyzetbe. Viszont alig hallottunk valamit a rosszul működő rendszerek átalakításáról, arról, hogy hogyan lesz jobb az egészségügy és az oktatás, vagy hogyan lesz több a munkahely és gyorsabb a növekedés. Márpedig ha ezeken a területeken nem ér el látványos áttörést a kormány, az, hogy ügyesen kerülte el a csapdákat, az egyelőre türelmes támogatóinak is kevés lehet.
