„Próbálják elképzelni, hogy mégis lehet másként, erre teszünk kísérletet” – mondta ma az ellenzéktől szurkolást és támogatást kérve egy ismételten rettentően tanulságos parlamenti vita végén Orbán Viktor. A kormányfő megtalálta a helyes kifejezést, igen, ami most zajlik a magyar politikában, az nem más, mint egy korábban soha nem látott kísérlet. Két eséllyel.
(Fotó: Index)
Messzebbről kell kezdenem. Sokan bíráltak az elmúlt időszakban itt a blogon, azt állítva, hogy – természetesen nem meggyőződésből, sokkal inkább önérdekből – a Fidesz szekértolója lettem. Nem értették, hogy miért nem látom a demokrácia és a jogállamiság felszámolását, és azt sem tudták elfogadni, hogy nem protestálok a populistának vagy demagógnak gondolt eljárásokkal szemben. Nem tartom szerencsésnek, ha egy elemző a személyes ízléséről beszél, mert értelmezésemben nem a lelkendezés vagy a tiltakozás, hanem a megértés és a magyarázat a feladata. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy a figyelmes olvasó számára azért kiderülhetett: az új kormány néhány lépését rossznak, haszontalannak vagy helytelennek gondoltam. A személyi döntések esetében a zsákmányelv feleslegesen túlerőltetett alkalmazása, a látszatra (és olykor a korábbi álláspontra) sem figyelő átalakítások vagy a nyelvpolitika szörnyűségei nem lelkesítettek, bár egyáltalán nem hiszem, hogy mindezek a demokrácia vagy a jogállamiság végét jelentenék. Amíg a politikai rendszerből adminisztratív úton nem száműzik a versengés, a részvétel és a nyilvánosság szabadságát, valóban nem vagyok hajlandó együtt rettegni azokkal, akiket a hatásvadászaton vagy a politikai érdekeken túl akár a legőszintébb meggyőződés is vezérel ezen az úton. Az, hogy valami személyesen nem tetszik, még automatikusan nem jelenti azt, hogy életveszélyes vagy mindent leromboló lenne – jó lenne, ha ezt az egyszerű igazságot a mindenkori ellenzék ismerné és tisztelné.
Amennyire nem voltak szimpatikusak ezek a lépések, most legalább ekkora jóindulattal és várakozással figyelem mindazt, amit a Fidesz a gazdaságpolitikában tervez. Nem is csak a változások iránya miatt, hanem azért, mert a siker esetén talán egyszer és mindenkorra elvesztik hitelüket a magyar közélet politikatagadó „szakemberei”, a „nem lehet” és a „csak így lehet” prófétái, akik évtizedek óta a gazdaságpolitika királyi útjáról és a politika elhagyhatatlan kényszerpályáiról beszéltek. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy a Fidesznek lesz bátorsága szembe menni a „nincs más alternatíva” toposzaival, és egy huszárvágással négyszögesíteni tudja a kört – ahogy Tölgyessy Péter fogalmaz. A dolgok mai állása szerint az új kormánynak úgy sikerül bevezetnie az SZDSZ régi álmát, az egykulcsos adórendszert (ami, lássuk be, a mostani progresszív adózáshoz képest a többet keresőket jutalmazza, miközben persze összességében sokkal több pénzt hagy az embereknél), hogy a bevételi oldalon válságadókkal és nem „hagyományos” megszorításokkal teremti meg ennek lehetőségét. A siker azonban, ahogy erről már többször írtam, messze nem garantált. A kísérletről – éppen lényege miatt – biztosan nem hamarosan derülhet ki az eredménye: politikai és gazdasági kockázatai sem holnap jelentkeznek (kivéve, ha a rendszer egyes lényegi elemeit elgáncsolja az unió vagy az alkotmánybíróság). Ha azonban a ciklus végére, amikor a válságadók kivezetésre kerülnek, nem indul meg az új adórendszert fenntartani képes lendületes gazdasági növekedés, adóemelésre és megszorításra lehet szükség, s ezáltal az egész építmény összedőlhet, maga alá temetve kezdeményezőit is. Ha viszont a kísérlet sikerül, a Fidesz szinte verhetetlen lesz.
Jó hírem van: ma már sokkal többet tudunk 2014-ről.
