Ma éjfél körül lesz egyéves a blog. Tavaly november első vasárnapján határoztam el, hogy belevágok, s miután az akkor rendszeres éjszakai ringatások között akadt egy kis szünet, valamikor éjjel megírtam a nulladik bejegyzést. „Nagyon nem örülök ennek a blognak. Mi a fenének? Nem elég a szócséplésből meg az okoskodásból?” – jelezte rögtön egy kedves hozzászóló, de azért a fogadtatás összességében meglepően pozitív volt. A 12 hónap alatt majdnem háromszáz rövid cikk született, s miután ez egy afféle elemzői napló, számomra is tanulságos volt ma kicsit visszalapozni benne.
A napló műfaja azért lehet veszélyes egy elemző számára, mert a napi reflexiók nem olyanok, mint a kiérlelt, letisztult gondolatok. Nincs idő a hosszas mérlegelésre, hiányzik a távolság, ezért gyakran több bejegyzésből áll csak össze mindaz, amit az adott téma kapcsán később, messzebbről visszatekintve szívesen elmondanék. Éppen ezért nem is elemzéseknek tartom az itteni írásokat, sokkal inkább gondolat-töredékeknek, témafelvetéseknek, amelyeket aztán a hozzászólók ízekre szednek, továbbgondolnak, időnként megerősítenek, máskor eltérítenek. Bárhogy is van, így is sokkal komfortosabbak számomra, mint a pár perces média interjúk, ahol sem az idő, sem a tér és – olykor – sem a beszélgetőpartner nem teszi lehetővé, hogy arról beszéljünk, ami engem érdekel, ami szerintem fontos. A blog megadta azt a lehetőséget, hogy legyen egy saját helyem, egy önálló ablakom a világra, s nagyon köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt évben megtisztelt az érdeklődésével, a figyelmével.
Nem szeretnék, talán nem is lehet, összegzést adni az eddig megszületett írásokról, a jobb oldali sávban mindegyik megtalálható, elolvasható. Volt, amiben tévedtem, van, amit ma másképp írnék meg, s talán egyszer majd valaki Seres László felhívására a szememre is hányja az összes hibámat. A blognak köszönhetően sokkal több kritikát kaptam, vagy csak több jutott el hozzám, mint korábban, nem tudom; mindenesetre kellett egy kis idő, amíg megszoktam, hogy a „nem szerethet mindenki” szomorú elfogadása sem mindig elég, mert olykor szinte senki sem... Neveztek itt már mindennek, s bár voltak olyan pillanatok, amikor tényleg reménytelennek éreztem azt a vállalkozást, hogy harag és részrehajlás nélkül írjak a magyar politikáról, elsősorban nem az ítélkezés, hanem a megértés és a magyarázat szándékával, visszatekintve az elmúlt egy évre, többé-kevésbé teljesítettnek érzem célomat.
Összegzés helyett végül mindössze egyetlen kérdésre szeretném ráirányítani a figyelmet, pontosan arra, amelynek kapcsán a legtöbb bírálat ért. Igen, a kétharmad… Egyesek szerint komoly a felelősségem, ugyanis bagatellizáltam a „veszélyt”, pedig voltak, akik bizony előre megmondták. Mások inkább arra hajlanak, hogy sokkal erősebben kellett volna kiállnom a „forradalmi” változások mellett, s nem értik, hogy mi a bajom most, amikor a Fidesz a felhatalmazásával élve szűkíteni kívánja az Alkotmánybíróság jogköreit.
A politikai elemzőnek tudnia kell, hogy akár szándéka ellenére is része a politikai játéknak, de igyekezhet nem politikusként viselkedni és gondolkodni (54. Miért politikus itt mindenki?). Bár vannak értékei, személyes elkötelezettségei, ha képes az önreflexióra, talán még az érdekek és az elvek között is különbséget tud tenni (122. Miért elv, ami érdek?). Felfogásomban az elemző nem vátesz, nem jós. Nem látomásai vannak, hanem szempontokat ad és forgatókönyveket vázol fel; nem a biztos jövőt írja le, hanem a már megtörténtet értelmezi, vizsgálja. Aki velem tartott az elmúlt évben, talán tudja és érti, hogy miért és hogyan jutott el a magyar politika innen (3. Kell-e félni a kétharmadtól?), idáig (269. Hol van a Rubicon?). Ennél többet a jövőben sem ígérhetek.
