„Az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása nem kicsinyes bosszúból vagy elvakult voluntarizmusból fakad, hanem hosszú, gondosan megtervezett folyamat része” – írja Halasi Endre a HVG-ben, majd így folytatja: „Olyan folyamaté, amelyben az alkotmányozó hatalmat birtokló párt a magyar demokráciát csendben, lépésről lépésre közelebb viszi a brit mintájú többségi modellhez, egyszersmind eltávolítja a rendszerváltás idején meghonosított konszenzuskereső német mintáktól.” Eddig az ellen érveltem, hogy keletre mennénk, most az ellen fogok, hogy messze nyugatra...
A magyar demokrácia változásait a hazai politikatudományban elsőként Körösényi András írta le ebben a keretben, azt állítván, hogy „a rendszerváltás és az ezredforduló utáni időszakokat összehasonlítva összességében határozott eltolódást láthattunk egy konszenzusos felé hajlótól egy többségi felé hajló politikai rendszer felé”. A többségi demokráciáról szólva Navracsics Tibor – igen, ő - bevezető tankönyvünkben a következőket írja: “Az egyik szemlélet szerint az a politikai csoport, amelyik az egész politikai közösség által elfogadott szabályok alapján megrendezett, szabad választásokon többséget ér el, vagy többséget tud létrehozni, jogosult arra, hogy az egész politikai közösség többsége nevében lépjen fel, és akadálytalanul valósítsa meg elképzeléseit mint a többség érdekét. Az elképzelés védelmezői nem tagadják, hogy a többség ebben az esetben fikció, hiszen a döntéshozók legjobb esetben is csak a közösség politikailag aktív tagjainak többségét képviselik. A többségi elv ugyanakkor kétségtelenül jól átlátható és legitim döntéshozatali mechanizmust hoz létre. (...) kritikusai által gyakran felhozott érv a többségi demokráciával szemben, hogy az egypárti kormány – éppen a végrehajtó hatalom nagyfokú koncentrációjából adódó – hatékonysága más oldalról a kormányzati hatalom merevségét, a kompromisszumok hiányát is jelenti.”
A magyar politikai rendszerről szóló könyvünkben Lijphart klasszikus két ideáltípusát az alábbi táblázatban foglaltuk össze:
Többségi | Konszenzusos | |
Alkotmány | íratlan alkotmány, parlamenti szuverenitás | írott alkotmány, kisebbségi vétó |
Végrehajtó hatalom (kormány) | egységes (egypárti többségi kormány) | megosztott (nagykoalíció) |
Törvényhozás-végrehajtás | fúzió | elválasztás |
Törvényhozás felépítése | egykamarás (vagy aszimmetrikus kétkamarás) | kétkamarás (és kisebbségi képviselet) |
Állam felépítése | egységes, illetve centralizált | federális, illetve decentralizált |
Képviselet jellege | kizárólag képviseleti demokrácia | közvetlen demokrácia elemei |
Választási rendszer | többségi | arányos |
Pártrendszer | kétpártrendszer | sokpártrendszer |
Érdekcsoportok | pluralista, versengő | korporatív |
Alkotmányossági felülvizsgálat | nincs | van |
Központi bank | kormánynak alárendelt | független |
Ha a táblázat elemeit használva tekintünk a mostani változásokra, az alkotmányossági felülvizsgálat gyengítése valóban a többségi modell irányába való további elmozdulást jelentene, ez nem vitás. A kérdés csak az, s ennyiben lehet vitatható Halasi Endre állítása, hogy vajon valóban a modellváltás-e a Fidesz elsődleges célja; azaz ez-e a legjobb magyarázata a mostani eseményeknek. Az Alkotmánybíróság jogköreinek szűkítése kapcsán a kormány szándékairól itt ezen a blogon is sokat vitatkoztunk az elmúlt napokban, ezért a korábbi állításokat most már tényleg nem ismétlem meg. Inkább két olyan elemre hívom fel a figyelmet, amely gyengíteni látszik a „gondosan megtervezett folyamat” feltételezését:
1. Következetesség. Bár 1998 és 2002 között a Fidesz valóban a többségi demokrácia elkötelezett hívének tűnt, 2002 után ellenzékben sokkal inkább a konszenzusos modell elveit és intézményeit erősítette politizálásával. Kiállt a közvetlen demokrácia (népszavazás) fontossága mellett, sőt, sikerrel alkalmazta is azt; minden esetben megkérdőjelezhetetlennek tartotta az alkotmányos felülvizsgálat eredményeit, a demokrácia lényegi elemének nevezte a kontroll lehetőségét; továbbá gyakran tagadta, valamint akcióival és retorikájával gyengítette a parlamenti szuverenitást. Elvitatta például a parlamenti többségnek azt a jogát, hogy 2004-ben új miniszterelnököt válasszon, később pedig számos alkalommal illegitimnek tartotta a társadalmi támogatást nélkülöző parlamenti döntéseket. A demokrácia két modellje közötti választás a Fidesz esetében (és az MSZP-nél is!) inkább tűnt a politikai pozíció, az aktuális helyzet által meghatározottnak, semmint tudatos, elvi koncepciónak.
2. Tartalom. Ha a Fidesz elsődleges célja valóban a többségi modell átvétele lenne, akkor olyan pontokon is törekedne erre, amelyeknél a változás közvetlen és egyértelmű politikai hasznot nem eredményezne számára. A magyar demokrácia többségivé válásának egyik jelentős korlátját jelentő úgynevezett kétharmados törvények megszüntetésének terve eddig például szinte sehol nem jelent meg (áprilisban mi beszéltünk róla). Ez persze bizonyos értelemben nem is csoda: miután a kétharmados többség megszerzése kivételes esemény, a Fidesz mostani „alkotásait” a későbbiekben ez a számára ellenzékben is rendelkezésre álló kisebbségi vétó tehetné hosszú életűvé (értsd: amíg nem születne egy nemfideszes, ezeket a változásokat ellenző kétharmados parlamenti többség). Ha minden döntéshez elegendő lenne a feles többség - ahogy ez a brit modellben van -, egy kormányváltás azonnal veszélybe sodorhatná a korábbi változásokat.
„A Fidesz vezetői minden bizonnyal tisztában vannak azzal is, hogy a kétharmados parlamenti többséget aligha tarthatják meg több cikluson keresztül, így pusztán gyakorlati szempontból is célszerű számukra a – csupán egyszerű többséggel rendelkező – kormányzat lehetőségeit korlátozó intézmények átalakítása” – írja Halasi Endre. Nekem úgy tűnik, hogy a „pusztán gyakorlati” - amely ebben az esetben következményeit illetően tényleg a többségi modell irányába mutat - azért jobban jellemzi a mostani helyzetet, mint a „tisztán elvi”.
