Pokorni Zoltán emlékezete egy picit kihagyott – mondta az ATV ma esti műsorában Hoffmann Rózsa. A volt fideszes oktatási miniszter és a jelenlegi kereszténydemokrata államtitkár vitája már napok óta tart, ráadásul a sajtó figyelmének homlokterében. A kormányon belüli nézeteltérésekre fogékonyak lelkesen, mások inkább aggódva figyelik, hogy hová fajulhat az ügy.
(Fotó: Magyar Hírlap)
Pokorni koalíciós vitáról beszél, Hoffman szerint – aki KDNP-s frakciótagsága mellett a Fidesz kulturális tagozatát is vezeti – erről szó sincs. A két kormánypárti politikus láthatóan nagyon mást gondol az oktatásról, annak céljairól, tartalmáról és eszközeiről egyaránt. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy hiba volna kizárólag szakmai, szakpolitikai vitának láttatni az ügyet.
Egy ekkora parlamenti túlsúllyal rendelkező, már csak mérete okán is heterogén többségben egyáltalán nem meglepő, hogy időnként a nyilvánosságra kerülnek a belső nézeteltérések. Az eddigi vasfegyelemhez képest mégis szokatlan, hogy Pokorni most milyen egyértelműen és erősen fogalmaz, kritikája már-már a szocialista kormányok korábbi belső harcaira emlékeztet. Találkoztam olyan véleményekkel, amelyek szerint mindez a kormánytöbbségen belüli várható törésvonalakat mutatja, s tulajdonképpen a Hoffmann-Pokorni összecsapás valamilyen előjele a későbbi hasadásnak. Én nagyon másképp látom; s bár első hallásra talán furcsa lesz, szerintem a vita ereje, intenzitása inkább a Fidesz egységét mutatja.
Hogy miért? Feltételezem, hogy senki nem úgy képzeli el egy kormánytöbbség belső működését, mint ahol az egység mindig, minden helyzetben automatikusan előáll. A közös akaratért, az egységes cselekvésért meg kell dolgozni, a politikai szándék mindig belső és külső akaratok legyőzése által válhat csak eredményessé. Az elmúlt hetekben számos olyan fontos ügy akadt a párton belül, amikor a képviselők egy részének végül engedni, nyelni és engedelmeskedni kellett. A kétharmados döntések szinte mindegyikéhez kellett ez a példátlan (példás?) fegyelem, s bizonyára a feszültség - érthető módon - számos politikusban felgyülemlett.
Az ilyen szakpolitikai vitákat éppen ezért a gőz egyfajta, sajátos kiengedéseként is lehet értékelni. Nyilvánosan nem tanácsos ellenezni a személyi döntéseket, az intézményi átalakításokat, legalábbis óriási a kockázat, nagy és talán jogos is az egzisztenciális félelem. Itt viszont ezekhez képest kockázatmentesen lehet harcolni, bátrabban beszélni, szabadnak látszani. Az okos vezető tudja, hogy időnként teret kell adni az ilyen csatáknak, mert különben a hatalmi szempontból igazán fontos témák kapcsán törhet elő a veszélyes harciasság.
A világért sem akarnám megkérdőjelezni Pokorni Zoltán őszinte mondatait, amelyek többségével ráadásul egyetemen oktatóként magam is egyetértek, kiállását tisztelem. Egyszerűen csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen belső vitában sok minden más is összesűrűsödik, időnként a felek nem mindig (vagy nem csak) azzal, azért és az ellen harcolnak, mint azt esetleg gondolnánk. Éppen ezért nekem a mostani vita elsősorban nem a kormánytöbbség amúgy létező törésvonalairól, sokkal inkább nehezen megteremtett (de eddig mindig megteremtett) belső egységéről szól.
