Az előző bejegyzés korábban nem tapasztalt hevületet váltott ki a hozzászólókból: többen azzal érveltek - velem szemben -, hogy az ország a diktatúra útjára lépett, és nincs már helye normális politikai vitának, mérlegelésnek. Nekem úgy tűnik, hogy az ellenzék óriási hibát követ el, ha elhiszi a saját propagandáját, és ahelyett, hogy tudatosan a következő választásra készülne, a politikai fordulat reménytelenségét, a Fidesz hosszú távú berendezkedését vizionálja.
(Fotó: 168 Óra)
A Fidesz-KDNP kétharmados többsége, zsákmányszerző, intézményeket átalakító, konfliktusokat vállaló politikai gyakorlata miatt az ellenzék lehetőségei jelentősen beszűkültek. Bár vitatkozom azokkal, akik azt állítják, hogy a Fidesz elsődleges célja a többségi demokrácia létrehozása lenne, ebből a szempontból kétségtelenül a többségi demokráciákban ismert politikai szituáció látszik kialakulni. Ott, ahol fegyelmezett parlamenti szavazógépre támaszkodó egypárti kormányok működnek, az ellenzék szerepfelfogása jelentősen eltér attól, amit az úgynevezett konszenzusos demokráciákban tapasztalhatunk. Utóbbiban az ellenzék cselekvő része a törvényhozásnak, képes időnként politikai vétót emelni, számít a szava a döntéshozatalban. Éppen ezért nem csupán protestál, hanem törekszik arra is, hogy meggyőzze, jobb belátásra bírja a kormányon lévőket.
A többségi elvet érvényesítő politikai rendszerekben az ellenzék nagyon más logikát követ. Tisztában van azzal, hogy az adott parlamenti ciklus idején a döntéshozatalba érdemi beleszólása nem lehet, ezért minden energiáját arra fordítja, hogy esélye legyen győzni a következő választáson. Folyamatosan a választókhoz beszél, minden mérföldkőnél elmondja a következetesnek szánt kritikáját, és nem feledkezik meg arról sem, hogy világossá tegye: mit tenne másként most, és mit fog másként tenni akkor, ha övé lesz a kormányzati hatalom.
Ehhez képest a parlamenti választás óta még mindig csak pislákoló hazai ellenzék egyelőre úgy viselkedik, mintha nem jött volna rá, hogy milyen helyzetben van. A diktatúráról, a jogállam végéről szóló szónoklatok önmagukban szinte semmit sem segítenek abban, hogy 2014-re győzelemre esélyes erővé szervezzék magukat. Az ellenzék mondataira fogékony választók megnyerése, meggyőzése és megtartása szempontjából számukra most az lenne a legfontosabb, hogy ezek a szavazók elhiggyék: a következő választáson legyőzhető a mostani kormány. Ehhez szükség lehet erős mondatokra, éles kritikára, de nem a reménytelenséget sugallva, hanem a harci hangulatot növelve, a változás esélyét állandóan fenntartva.
Figyeljük csak meg, hogy a Fidesz ellenzékben milyen professzionálisan folytatta ezt a politikát: az apokaliptikus állapotleírást folyamatosan összekötötte a jövő ígéretével. Minden fontos pillanatban jelezte, hogy kormányon mit fog tenni az adott döntéssel: megszünteti, visszaadja, eltörli stb. Úgy beszélt példátlan hatalomgyakorlásról, az ország kifosztásáról, diktatórikus lépésekről, hogy valójában soha nem vonta kétségbe a szabad választás, a kormányváltás lehetőségét. Tudta, hogy minden károkozás, probléma és retorika ellenére az országban demokrácia van és az is marad, s bízott abban, és híveit is ezzel bíztatta, hogy ebben a versenyben legközelebb övé lesz a győzelem.
Ehhez képest ma az MSZP, az LMP és még a Jobbik is folyamatosan úgy beszél a Fidesz általa antidemokratikusnak tartott politikai gyakorlatáról, hogy közben szinte semmilyen reményt nem kínál szavazóinak. Pedig lenne mit mondani, ígérni, hiszen a mostani kormányzás antitézisére előbb-utóbb minden bizonnyal egyre többen mutatnak majd fogékonyságot. Tanulságos, hogy az alkotmánybíróság korlátozása körül kialakult vitában tudomásom szerint mindössze egyetlen politikus, Lamperth Mónika beszélt arról, hogy ezeket a változásokat egy következő MSZP-kormány majd visszacsinálja, ha tudja. A tegnap délelőtti parlamenti vitában elmondottakat a kormányoldal önfeledten kinevette, a választókhoz pedig szinte biztosan nem jutott el.
