Az okok prózaisága nem akadályozza meg a következmények költőiségét… Mérő László legújabb könyvében (Az érzelmek logikája) olvastam ma éjszaka ezt a mondatot, egy azt megelőzően hallott, csodálatos hangnak köszönhetően talán inkább lírára, semmint prózára hangolva. Mégis: olykor jó hinni abban, hogy nem csak a lángoló szavak, hanem a higgadt mondatok is használhatók valamire.
(Fotó: Népszabadság)
Hogy miért írom ezt? Azért, mert számomra az elmúlt hetek-hónapok egyik legerősebb, legélesebb benyomását a „lángoló szavak” tobzódása jelentette. Körülbelül másfél évtizede követem hivatásszerűen a magyar politikát, és akadt már nem egy olyan időszak, amikor megfigyelőként sem volt könnyű megmaradni az okok prózaiságánál. Foglalj állást, mondd ki, határolódj el – sokszor hallottam már ezeket az olykor nem is annyira finom felszólításokat. A szekértábor-politika nem ma kezdődött és nem is holnap ér véget. Mégis, nekem úgy tűnik, hogy a második Orbán-kormány első félévében ebben a tekintetben is új időszámítás kezdődött.
A legfontosabb változásnak azt látom, hogy a fal most valóban mindkét oldalról épül. Az aktuális kormányok persze mindig sokkal érzékenyebbek voltak az övékétől eltérő megközelítésekre, véleményekre, és ahogy múlt az idő és fogyott a bizalom, egyre ingerültebben kérték számon a vélt igazukat mindenkin, aki a közéletben valamilyen szerepet játszott. Az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szemlélet azonban a mindenkori ellenzékre talán kevésbé volt jellemző, pozíciójukból fakadóan nekik mindazok elfogadhatók voltak, akik nem követték szolgai módon a hatalmon lévőket. S bár mindenki szerette az irányítható, bólogató, mindenben egyetértő társutasokat, volt tisztelete az eltérő álláspontnak, különösen, ha nem látszott mögötte az a bizonyos politikai lóláb.
A második Orbán-kormány eddigi működése azonban olyan politikai hevületet váltott ki, ami szinte lehetetlenné teszi a higgadt, mérsékelt és méltányos beszédet. Nem csupán a kormány elkötelezett támogatói reagálnak indulatosan akkor, ha a kabinet tetteinek leírásában és értelmezésében nem saját álláspontjukat látják viszont; ma a domináns ellenzéki véleményvezérek is pontosan ugyanígy járnak el. A magyar közélet korábban sem volt igazán toleráns a feketétől és a fehértől eltérő színekre, most azonban már nem csak – saját felsőbbrendűségük tudatában - óvatoskodónak és semmitmondónak nevezik azt, aki ettől eltérő választékban gondolkozik, hanem egyenesen ellenségnek tartják. Személyesen tapasztalom: egyre kevésbé van tere a mérlegelő, árnyalatokra fogékony beszédnek, a politikáról szóló diskurzus mind gyakrabban vallomásokkal kezdődik és hitvitaként folytatódik.
Mindez rossz hír azoknak, akik hozzám hasonlóan idegenkednek mindentől, aminek csak egyetlen oldala látszik. Nem kellemes, ha mindenki ellenségnek lát – ez azonban benne van az árban, túlélhető, kibírható, különösen, ha valakinek fontosabb a gondolkozás szabadsága, mint a valahová tartozás biztonságot adó akolmelege. Nagyobb baj, hogy az egyre erősödő harc, a szavak háborúja sehová sem vezet; pontosabban ahová visz, vinne, az senkinek sem lenne szívderítő. A bizonytalanok újra növekvő tábora sok mindent jelezhet, de talán némi köze ehhez annak is van, hogy miközben a politikai elit és az őket követő értelmiségi szolganép a felsőfok állandó fokozásával végletes ellentétpárokba rendezi a valóságot, az emberek egyre jelentősebb része nem tudja és talán nem is akarja követni ezt a sokadik hideg polgárháborút.