„Február végére elkészül a Magyar Növekedési és Stabilitási Program, amely Magyarország strukturális reformprogramja” – jelentette be ma Nagy Anna kormányszóvivő. Az úgynevezett „kétharmados reformokról” Orbán Viktor már korábban is beszélt, a leminősítés utáni vitában pedig szinte központi érvvé vált, hogy hamarosan minden megváltozik, mert már csak néhány napot kell aludni, és jönnek a várva-várt reformok. Nem tudom, hogy eredetileg is szándékában állt-e ez a kormánynak, de az utóbbi időben láthatóan egyre nagyobb súlyt helyez a reformokra, egyre növeli a velük kapcsolatos bel- és külföldi várakozásokat – ami, ugye, ismerős lehet valahonnan…
(Fotó: Intersections)
A helyzet persze nagyon más, mint négy évvel ezelőtt volt. Akkor Gyurcsány Ferenc második kormánya az elveszett támogatottságát és hitelességét akarta visszanyerni a reformpolitikával, ám ehhez az egyre gyorsuló „bukási spirál” körülményei között sem ereje, sem hátországa nem maradt. A lejtőn lefelé zuhanó szocialisták képtelenek voltak megértetni és elfogadtatni elképzeléseiket a választókkal, s bár az úgynevezett egészségügyi reformot nagy nehézségek árán keresztül verték a parlamenten, a 2008 tavaszi népszavazás politikai értelemben szinte mindent lenullázott. Az MSZP-sek ezt követően boldogan szabadultak meg „reformdiktátor” koalíciós partnerüktől, és fogadták örömmel a bársonyossá tett reformokat – azaz a nagy semmit.
A második Orbán-kormány is több nehéz csatán van már túl, néhányban érzékeny veszteségeket is szenvedett, de a háború megnyerésére még kifejezetten jók az esélyei. Az elmúlt fél év vitáinak egy része kétségtelenül megtépázta a Fidesz erejét, hitét, és csökkentette valamelyest korábbi támogatóinak elszántságát (a „valamelyest” mértékéről majd a decemberi felmérések nyilvánosságra kerülése után mondhatunk többet), mégsem állítható, hogy ne lennének jók a kilátásai a reformokról szóló küzdelemben.
A változásokat persze soha nem könnyű elfogadtatni, különösen, ha nem távoli, az állampolgárok életét csak közvetetten befolyásoló intézmények átalakításáról van szó. Minél közelebbről érinti az embereket a reform, minél több szereplő ítélheti meg közvetlenül az eredményeket, annál kockázatosabb a vállalkozás. Egy élelmes ellenzék sokat profitálhat a status quo melletti érveléssel – erre a példát éppen a Fidesz ellenzéki politikája szolgáltatta. Ha pedig a reform alig hoz változást, a nagyra növelt várakozások után a hazai és nemzetközi csalódottság lehet halálos.
Mindezek ellenére nekem úgy tűnik, hogy ebben a folyamatban a Fidesz legfontosabb és legerősebb ellenfele ezúttal sem a még mindig erőtlen és elutasított ellenzék lehet, hanem ismételten csak önmaga: részben korábbi álláspontja, részben mostani politikai gyakorlata. Miközben a kormány eddig nem nagyon mutatta jelét annak, hogy örömmel venné az övétől eltérő politikai, szakmai és civil véleményeket, az elmúlt négy évben szinte mást sem tett, mint ezek fontosságát hangsúlyozta. Visszaolvasva Orbán Viktor 2006 és 2009 közötti beszédeit, azt kell mondanom, hogy a legfontosabb érve a gyurcsányi reformokkal szemben nem is annyira a változás ténye, hanem sokkal inkább annak módja volt. Csak néhány példa:
“Azt gondolhatják ugyan egyesek, hogy megszerezzük a parlamenti többséget, utána négy évig azt csinálunk, amit akarunk. De ez nem így van, én kormányoztam négy évig. Az emberek akaratával szemben nem lehet kormányozni. Ha pedig szembe kell menni az emberek akaratával, vagy általános közfelfogásával, akkor le kell ülni, egyeztetni kell, indokolni, érvelni, és meg kell próbálni elfogadtatni az embernek az álláspontját” – mondta 2007 júniusában az InfoRádióban.
“A kirekesztő politika, ami azt jelenti, hogy egy adott nagyon fontos társadalmi kérdés rendezéséből kirekesztik a civil szervezeteket, a szakmai szervezeteket. A szakszervezetek, tehát hogy egy ilyen reformtudattal megáldott elit keresztül verje az érintettekkel való konzultáció nélkül, amit elgondolt, ezt a fajta kormányzati formát, amit én kirekesztő kormányzásnak nevezek” – 2008 márciusában a népszavazás utáni nemzetközi sajtótájékoztatón fogalmazott így.
"Mindig is a demokráciának hatalomközpontú felfogásával szemben a részvételi központú felfogást részesítettem előnyben. Magyarországon semmilyen konzultáció nem folyt az elmúlt időszakban. A reformok azért siklottak ki, mert pont azokat nem hallgatták meg, akikről a reform szól” – ezt már 2008 decemberében mondta, miután találkozott a Reformszövetség vezetőivel.
Ha tehát a Fidesz most nem a korábbi módon eltervezett és végrehajtott reformokat akar, jövő tavasszal nagyon más módon kellene politizálnia, mint tette ezt az elmúlt időszakban, mondjuk a magánnyugdíjpénztárak ügyében. Egyeztetni, tárgyalni, másokra figyelni, érdemben konzultálni, érveket meghallgatni, s ha kell, az eredeti szándékon változtatni. Ellenkező esetben rövid távon lehet ugyan sikeres (abban az értelemben, hogy át tudja vinni az akaratát), de hiteles biztosan nem. Márpedig azt az elmúlt négy évben mindenki megtanulhatta Magyarországon, hogy a bukás, a bukáshoz vezető út első állomását gyakran éppen a hitelesség elvesztése jelenti.
Nincs olyan reform, ami mindenkinek tetszene, de a "hogyan" - és ezt jól ismerte fel ellenzékben Orbán Viktor - időnként ártalmasabb lehet, mint a "mit".
