Az előző bejegyzést azzal fejeztem be, hogy mindenkinek van valamekkora kormányzati felelőssége, aki akár háttéremberként, akár mezei parlamenti képviselőként részt vesz a politikai döntéshozatalban. Mégis, kormánypárti politikusokkal beszélgetve gyakran találkozom a „nincs más választásunk”, „mi csak nyomjuk a gombot”, „úgysem lehet szembemenni” típusú érveléssel. Olykor vezetőnek gondolt fideszesek is ilyesmire hivatkoznak, mondván, hogy ebben a ciklusban a siker és a kudarc is igazán csak egy emberé lehet.
Az érvelés egyik fele biztosan hibás: ha sikertelen lesz ez a négy év, akkor a bukás – természetesen nem pontosan egyenlő mértékben - biztosan minden kormánypárti politikus számára súlyos kárt okoz majd. Nem is kell nagyon messze menni, hogy lássuk ennek a mondatnak az igazságát: az MSZP elmúlt néhány évének története megmutatta, hogy hiába csak egy ember áll a reflektorok kereszttüzében, ha politikája összeomlik, mindazokat maga alá temeti, akik mögötte álltak. Ebből a szempontból pedig szinte teljesen mindegy, hogy őszinte lelkesedés vagy csak kényszerpályás(nak gondolt) politizálás tartotta ott őket.
Miközben a két kormányfő helyzete számos ponton különbözik, ebből a szempontból mégis jogos lehet az összevetés. Az MSZP, amely korábban mindig híres volt vezetőitől való rugalmas elszakadásáról, 2006 után egyre erősebben hozzákötötte sorsát Gyurcsányhoz. A szocialista politikusok hosszú ideig mindent megszavaztak, amit a kormányfő akart és kikényszerített. Először azért, mert hittek benne, hittek a siker lehetőségében, hiszen valóban elévülhetetlen érdemei voltak a 2006-os győzelemben. Később, amikor már egyre jobban kitűnt politikájának reménytelensége, már csak azért, mert nem láttak más lehetőséget, és azt gondolták, azt hitték, hogy ezt az utat akkor is végig kell járni, ha amúgy „elméletileg” lett volna más választásuk. 2009-re, amikor a kormányfő közjogi értelemben is bukott politikus lett, már valóban mindegy volt: nem létezett MSZP, csak Gyurcsány pártja.
A 2006 utáni opportunista, beletörődő szocialista érvelés mostanában a Fidesznél köszön vissza, csak talán még erősebben, még komolyabb átéléssel, kiegészülve új elemekkel. A Fidesznél a vezető iránti lojalitás, példás pártfegyelem és az összetartást ösztönző, mézesmadzagra és korbácsra építő politika ráadásul nem új jelenség. Orbán Viktor messze nem ugyanazt jelenti a Fidesznek, mint Gyurcsány Ferenc az MSZP-nek. Ereje, tekintélye, hatalma pártján belül lényegesen jelentősebb, mint a szocialista politikusnak bármikor volt. Ebben a helyzetben a nyilvános kritika, az ellenvélemény hangoztatása, különösen pedig a nyílt szembefordulás sokak (egyelőre mindenki) számára vállalhatatlan alternatíva. Mindazok, akik zárt körben, üzengetve vagy a sorok között próbálják jelezni fenntartásukat, éppen ezért ugyanabban bíznak, mint a Gyurcsány alatti szocialista vezetők: vagy sikeres lesz, és akkor mi is sikeresek leszünk, vagy bukik, és akkor majd – legalább a párt élén, de talán az országban is - mi jövünk.
Tisztán leíró jelleggel mondom: fontos látni, hogy nincs így. Mindazoknak a „poszt-politikusoknak”, akik a túlélés és az élrekerülés lehetőségét az utolsó percig támogatásban vélik megtalálni, be kell látniuk: ha elszalasztják az időben lépés lehetőségét, sorsuk végletesen összekapcsolódik a ciklus névadójának sorsával. Ez nem feltétlenül baj, könnyen lehet, hogy személyesen jobb stratégia is, mint bármi más, ami nagy eséllyel a senki földjére, a szilikatalinosodás útjára vezetne. Egyszerűen csak látni kell, hogy egy idő után, egyre több közösen támogatott döntéssel a hátuk mögött, összekapcsolódva azzal is, amivel nem szeretnének, már senkinek nem lesz két jó kimenet.
