Mint tegnap már egy kommentben jeleztem, talán ideje lenne feleleveníteni a  parlamentben a dualizmus időszakában még érvényben lévő beszédolvasási tilalmat: a miniszterelnök szövegei ugyanis sokkal érdekesebbek, tanulságosabbak és önazonosabbak, ha nem a beszédírók által kimunkált mondatokat adja vissza. Hétfőn 31 percig olvasott, majd a vita végén 28 percben szabadon válaszolt a reakciókra. Előbbiről nehéz lenne bármi újat mondani, utóbbiban azonban akadt egy-két elgondolkoztató megjegyzés.

(Fotó: fidesz.hu)

A miniszterelnök mindhárom ellenzéki frakcióvezetőnek részletesen válaszolt, láthatóan ezúttal is élvezte, hogy rutinos, tapasztalt „politikai veteránként” kioktathatja a hozzá képest kétségtelenül zöldfülű riválisait. Ahogy már korábban írtam, ezen a téren valóban kiáltó is a különbség: az ellenzéki politikusok egyszerűen nincsenek egy súlycsoportban Orbánnal, s bár időnként akad egy-két jó pillanatuk, az esetek többségében egyelőre képtelenek arra, hogy összeszedetten, koncentráltan és hatékonyan kritizálják a kormányfőt - hogy az érdemi, kormányképes alternatíva megjelenítéséről már ne is beszéljünk.

Már korábban is előfordult, hogy a viszontválasz során szabadon, kötetlenül beszélő miniszterelnök olyan állításokat is megfogalmazott, amelyeket máskor, máshol nem. A megírt beszédek során alkalmazott patikamérleget eldobva ezúttal is világosan válaszolt Vona Gábor felvetéseire: az unióból való kilépés („kijelenteni, hogy nekünk ott nincs keresnivalónk, a logika általános szabályai szerint eleve tévedés”), az államadósság átütemezése („kalandorságnak, átgondolatlannak, megfontolatlannak és szakmailag védhetetlennek tartom azt az álláspontot, hogy Magyarország az adóssága törlesztése helyett meneküljön bele inkább egy adósságválságba, és vállalja az ország fizetésképtelenségével járó kártételt”) és a cigányság népszaporulata ügyében („a mi felfogásunk szerint az európai kultúrkör kiindulópontja az, hogy felesleges élet még nem született”) egyaránt.

Schiffer András mondataira reagálva olyan jobboldali (liberális) gazdaságpolitikai alaptételeket fogalmazott meg, amelyeket feltehetően még Bokros Lajos is örömmel hallgatott („szociálpolitikából nem lehet gazdaságpolitikát csinálni”, „semmilyen szociális szempontot nem szabad érvényesíteni az adórendszerben”, „nem fogadom el, hogy a sikeres magyarokat úgy állítsák be, mint akinek még több terhet kéne vinni, sőt fordítva”, „a kormány nem írhat elő a piac számára bérszinteket”). Később Mesterházy Attilának címezve – akit, mint mindig, most is kiemelt és különös lenézéssel kezelt – még azt is megengedte magának, hogy a megszorítást ne tartsa eleve ördögtől valónak („az úgy szokott lenni, hogy a baloldal próbálja megvédeni az embereket az egyébként akár még ésszerűnek is tekinthető megszorításoktól”). 

Számomra azonban a legérdekesebbnek az a rész bizonyult, ahol az LMP frakcióvezetőjének magyarázta el a politika lényegét. Érdemes egy kicsit hosszabban felidézni: „Nem szeretek személyeskedni és nem szeretnék olyan véleményt megfogalmazni a hozzászóló személyéről, amit én a magaméval kapcsolatban kényelmetlennek éreznék. De ahogyan Ön gondolkodik erről a kérdésről, az olyan irodalmi széplelkűségre vezet, vagy legalábbis arra emlékeztet engem. Hát hogy akarunk megállapodni mi óriási hatalmú multinacionális cégekkel, ha előtte nem fogunk pozíciót? Odamegyünk, és kérünk tőlük valamit? Hogy gondolták ezt?! Azért kellett kivetni a válságadókat, hogy legyen tárgyalási pozíciónk! Meg kellett mutatni, hogy Magyarországon, ha szükség van, korábban érinthetetlennek tartott szektorok is, igen, arányosan szerepet kell hogy vállaljanak a közterhekből. Oszt majd innen tárgyalhatunk. És lehet, hogy ez személyesen valakinek nem tetszik, de a hatalomnak ez a világa.”

Orbán Viktor az utóbbi időben egyre több beszédében tesz utalásokat a politika szakmai sajátosságaira. Láthatóan foglalkoztatják hivatásának alapkérdései, s a politikában szerzett rengeteg tapasztalat alapján meglehetősen egyértelmű kép alakulhatott ki benne arról, hogy miként lehet eredményeket elérni, célokat megvalósítani. Nem szeretem a politikai lélekbúvárkodást, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Schiffer felszólalásai, de akár magának az LMP-nek a léte is, bizonyos értelemben saját korábbi, kilencvenes évek eleji elképzeléseire és politikai viselkedésére emlékeztetheti, amely időszakot ma már bizonyára a naivitás, az idealizmus, az útkeresés korszakának gondolhat, s mint ilyet, inkább elfelejteni szeretne.

A „hatalomnak ez a világa” megjegyzés éppen ezért számomra sokkal többet mond, sokkal többről szól, mint a válságadók ügye. Benne van mindaz, amiről egy korábbi bejegyzésben ezt írtam: „Az elkötelezett liberálisnak indult politikus, nekem úgy tűnik, valamikor a kilencvenes évek közepére már biztosan megértette, hogy a politika nagyon kevés dologban különbözik attól, ahogy a gazdaság működik. Kereslet és kínálat szabályai alakítják, folyamatosan figyelni kell az igényekre, de az alkalmazkodás mellett óvatosan alakítani is lehet az elvárásokat. A politika is egy sajátos piac, ahol nincs helye gyengeségnek, önmérsékletnek és altruizmusnak. Nincs helye érzelmeknek és önmarcangolásnak sem: a célok, a döntések és az eredmények számítanak, minden más értelmetlen és érdektelen. Orbán úgy kezdett el gondolkodni, ahogy a sikeres gazdasági szereplők gondolkodnak, s úgy kezdett el viselkedni saját pártjában, ahogy a nagyhatalmú vállalatvezetők viselkednek birodalmaikban. Mindössze egyetlen dologban különböznek: miközben utóbbiak számára a siker egyetlen mércéje a pénz, a bevétel, a nyereség, a Fidesz vezetője ugyanezt a szavazatban, a támogatásban találta meg.”

A miniszterelnök okkal hihet abban, hogy riválisainál sokkal jobban ismeri a politika természetét, és a magyar politikai élet legtudatosabb politikai vállalkozójaként abban is biztos lehet, hogy amíg nem követ el komoly, végzetes hibákat, ellenfeleinek esélyük sem lesz a legyőzésére. Saját példája azonban bizonyos értelemben intő jel is lehet számára, legalább két értelemben. Egyrészt bizonyítja, hogy a hatalom világa megismerhető, a hatalom logikája megtanulható, az az út, amelyet ő bejárt, elméletileg a mai „kezdők” elől sincs elzárva. Másrészt azt is tudnia kell, hogy a túlzásba vitt professzionalizmus, a stílusra, a gesztusokra, az ideákra nem figyelő hatékonyságmániás akarnokság a politikában előbb-utóbb megteremti saját antitézisét: ha nem így lenne, egy olyan csetlő-botló politikus, mint Medgyessy Péter, soha nem győzhette volna le a profizmusára büszke Orbánt.