Szivárognak a holnapi nagy bejelentés részletei, amelyekből egyre világosabb – ha máshonnan nem lett volna az -, hogy a második Orbán-kormány sem tudja elkerülni a kiadások csökkentésének (amit, ha a rivális politikai erő teszi, általában megszorításnak szokás nevezni) politikáját. Ezúttal sem veszem a bátorságot, hogy belemenjek az egyelőre teljességében még nem is ismert csomag gazdasági elemzésébe, a kaptafánál maradva így most is csak arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi lehet a program politikai következménye.
Az elmúlt napok eseményei alapján világos, hogy a kormány maga is súlyosnak érzi a politikai kockázatokat; ha nem így lenne, nem tett volna annyi kísérletet a Fidesz arra, hogy legalább részben valahogy más irányba terelje a közvélemény figyelmét. A kabinet még azt az ismert technikát is beveti, hogy a csomagot elsőként nem a kormányfő, hanem két minisztere ismerteti, ezek azonban összességében lényegtelen – bár nem teljesen alkalmatlan – politikai technikák. Bárki is a bejelentő, bármilyen csomagolásban is nyújtják át a pakkot, a döntések politikai árát végső soron Orbán Viktornak és a Fidesznek kell megfizetnie, s hogy mekkora lesz ez az ár, az elsősorban nem a kommunikációs keretezés és elterelés sikerétől függ, hanem két – ma még kérdéses – elemtől. Attól, hogy (1) a közvélemény mennyire érzi majd a bőrén a „reformokat”, (2) továbbá, hogy a kiadások csökkentése mennyire vet fel hitelességi kérdéseket azzal a politikai párttal szemben, amely ellenzékben minden hasonló lépést csípőből elutasított.
Bár akadtak olyan fideszes politikusok, akik olykor ellenzékben sem féltek a megszorítás szó használatától, mint például az egyik holnapi bejelentő, Navracsics Tibor („Úgy gondolom, hogy szükség van megszorításokra az állami működés területén… ” – bővebben itt), a párt elnöke, Orbán Viktor az elmúlt években számtalan megnyilatkozásában tette világossá, hogy elutasítja a további nehézségeket, kellemetlen változásokat hozó politikai döntéseket. Hozzáteszem, hogy ebben nem áll egyedül a magyar miniszterelnökök sorában: az internetes keresők a „nincs szükség megszorításokra” kifejezés kapcsán tömegesen hozzák Gyurcsány Ferenc mondatait, vagy akár Medgyessy Péter 2002 augusztusi – a mából visszatekintve rettentően tanulságos – interjúját. A választók azonban a szocialistákat már alaposan megbüntették a könnyű álmok ígérete és a fájdalmas valóság közötti ordító különbség miatt, így ma a kérdés az, hogy elkerülheti-e ezt a sorsot a politikai kommunikációban általában lényegesen ügyesebbnek látszó Fidesz.
Nekem úgy tűnik, a megszorítás-retorika olyan mélyen bevésődött a választók fejébe, hogy kommunikációs eszközökkel, valóságmagyarázó technikákkal ez a csata a kormányoldal számára nem nyerhető meg. A Fidesznek sem arra nincs esélye, hogy elfeledtesse a szavazókkal korábbi álláspontját, sem arra, hogy sikeresen eltagadja, másnak láttassa a mostani döntéseket. Ezek a próbálkozások bizonyos körökben lehetnek ugyan hatásosak, de a nagy szavazói táborok viselkedését nem az fogja meghatározni, hogy a szóvivő a köztévé műsoraiban mit mond a kormány politikájáról. Éppen ezért gondolom azt, hogy – ahogy az ehhez képest kevésbé közvetlenül érezhető és megítélhető ügyekben, mint például az Alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása kapcsán is - most is jobban járna a kabinet, ha az elterelő, átfestő, eltagadó kommunikáció erőltetése helyett inkább arra koncentrálna, hogy világos, egyértelmű mondatokkal elmagyarázza a választóknak a nehéz döntések indokait és a tőlük várható gazdasági hasznokat.
Tisztában vagyok azzal, hogy az uralkodó kommunikációs paradigma (bár ez veszítené el egyszer az érvényességét…) szerint az ismétlésre és egyszerűsítésre építő üzeneteknek nem szabad meghaladniuk egy tizenkét éves gyermek értelmi szintjét. Ennek ellenére lehetnek olyan ügyek, amelyek esetében ez a technika óhatatlanul csődöt mond: különösen kormányon és különösen az emberek hétköznapi életére közvetlenül hatással lévő ügyekben. Ha valóban ilyen – hosszú távon tényleg nehezen elkerülhető - bejelentésekre készül a kormány, a bűvös szavaknál én jobban bíznék az értelem erejében.
