Magam is meglepődtem, hogy mennyire nehezen szántam rá magam ennek a bejegyzésnek a megírására. Magyarázat persze akad, a tavasz fantasztikus újrafelfedezésétől a négy napos munkakerülésig. De az igazi indok sokkal inkább az, hogy magam sem rajongok az efféle elemzői megérzésekért, s még mielőtt az első betűt leírtam volna, már láttam is az összes fájó kritikát. Miután azonban az elején elhatároztam, hogy ezen a blogon minden kedves tanács és egyéb bölcs megfontolás ellenére mindig arról fogok írni, ami éppen foglalkoztat, most sem teszek kivételt.
(Fotó: Facebook)
Sok minden történt már a kormányváltás óta, a folyamatot sokan és sokféleképpen mesélték el. Ezen a helyen magam is igyekeztem folyamatosan figyelemmel követni az eseményeket, elsősorban azt keresve, hogy vajon a tavaly tavasszal radikálisan megváltozott politikai tér milyen alakzatot vesz fel, milyen dinamikát követ. A politikai verseny egyik szépsége éppen az, hogy a ciklus kezdetén még millió lehetséges irány látszik, ám a politikai döntések sorozata és számtalan más körülmény szépen lassan kijelöli azt az utat, amelyen a politika haladni fog. Ha vannak is kényszerpályák, azokat általában maguk a szereplők hozzák létre, választásaikkal, lépéseikkel, viselkedésükkel.
Ez az irány, ez a dinamika olykor pillanatokon belül láthatóvá válik, máskor viszont hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy észrevegyük, sőt, olykor csak utólag lesz világos, hogy hol volt az a pillanat, az a momentum, amikor talán először megérezhettük volna. Szűk egy év nem mindig elegendő erre, s különösen nem lehet az egy olyan időszakban, amikor egy korábbi politikai struktúra összeomlása, átalakulása után vagyunk. Egyelőre csak találgatjuk, hogy meddig tarthat ez a korábban ilyen mértékben és ilyen tartósan alig tapasztalt aszimmetria, hogy honnan jöhet az ellenerő, hogy merre indulhat el az a bizonyos inga.
Mégis: most először érzem úgy, hogy az elmúlt hónapok politikai eseményei kezdenek kirajzolni egy világos, pontosabban a korábbiaknál világosabb haladási irányt. A „részérveket” elmondtam már az egyes ügyeknél, s azt hiszem, hogy a kereteket is valamennyire sikerült kijelölnöm egy tavaly júliusi írásomban:
„Az első a tág értelemben vett nagy alkotás. A politikusi teljesítmény, amely maradandót hoz létre számos területen. Új kezdetet jelent, intézményeket alakít át, szokásokat változtat meg, berendezkedik. Konkrétabban: többségére támaszkodva új alkotmányt fogad el, új szabályokat alkot és sikereket mutat fel a szimbolikus politikán túli területeken is. A másik részben ugyanennek a megfordítása: a nagy gátlástalanság. A túlhatalom, az erőpolitika, az egyeduralomra törekvés. Amely minden pozíciót magának követel, amely nem ismeri a gesztusokat és amely minden szabályt a maga képére formál. Az első szinte kiveti, kizárja az alternatívákat, a másik csaknem könyörög értük, tálcán kínálja a váltás lehetőségét.”
Újragondolva az akkor mondottakat, most valóban úgy látszik, hogy a „történetnek” van, lehet látványa: s az összeálló kép kétségtelenül egyre kellemetlenebb a kormányon lévőknek. Azt tapasztalom, hogy ezt a sajátos percepciós megvilágosodást már maguk a szereplők is érzik, de egyrészt iszonyatos erőfeszítéseket igényelne a tehetetlenségi erőt is felülíró irányváltás, másrészt pedig számos olyan súlyos tényező akad (közvélemény-kutatásokban látott fölény, ellenzék erőtlensége stb.), amelyek megnyugtatják, lecsendesítik azokat, akik a közelgő Sztálingrádról beszélnek.
Tudom, sokan már az első percben „látták” ezt, meg persze „láttak” mást is, erre tényleg nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a zavaró tények nélkül igazán szabadon szárnyalhat a fantázia. Földhözragadt elemzőként nekem szükségem van a tapasztalásra, s ahogy eddig, most sem hiszek abban, hogy a politikában bármi előre elrendelt, kijelölt lenne. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a megtörtént dolgok ne lennének hatással a jövendőre: bár a politikus mindig dönthet másként, egy idő után tényleg foglyává válhat saját korábbi döntéseinek. Ezért is tűnik olyan rögösnek és veszélyesnek az az út, amelyen a Fidesz haladni látszik.