Az előző bejegyzést – elnézést kérek érte – szándékosan félbehagytam. Kíváncsi voltam azon a ponton a véleményekre, a reakciókra, s különösen érdekelt, hogy mit szólnak az olvasók a cikkben elhelyezett Sztálingrád-utaláshoz. Nem kellett csalódnom: valamennyire itt is, de különösen a Mandiner törzsközönsége körében megkaptam a szokásos megbélyegző, karaktergyilkos jelzőket. Ami számomra különösen azért volt szórakoztató, mert a hasonlat egyáltalán nem saját termék: a Fidesz egyik vezető politikusától kölcsönöztem.
(Fotó: Facebook)
Amikor pár héttel ezelőtt egy háttérbeszélgetésen azt mondta a kormánypárt fontos politikusa, hogy a Fidesz számára az alkotmányozással jöhet el Sztálingrád, őszintén szólva hitetlenkedve fogadtam a borús jövendölést. Ha magában tekintünk a folyamatra, nehéz megérteni, hogy miért lenne önveszélyesebb az alaptörvény elfogadása, mint a zsákmányelv tudatos alkalmazása, a magánnyugdíjpénztári pénzek államosítása, az alkotmánybírósági jogkörök csorbítása, az egykulcsos adórendszer bevezetése vagy éppen az a kiadáscsökkentő csomag, amelynek a részletei éppen a napokban kerülhetnek nyilvánosságra. Az alkotmányozás ezekhez képest számomra politikai sikertörténetnek látszott: a politikai eliten kívül szinte semmilyen érdeket nem sért közvetlenül és nyilvánvalóan, ráadásul a végén garantált a látványos siker, az új alaptörvény elfogadása.
Ma azonban már érteni vélem, hogy mire gondolhatott akkor az a kormánypárti politikus. A következő hetekben a magyar parlamentben az ügy fontosságához méltó médiaérdeklődés mellett 263 Fidesz-KDNP-s és 46 jobbikos képviselő megtárgyalja az ország sorsát akár hosszú távra is meghatározó dokumentumot. A törvényhozásban kínosan hosszú órákon keresztül fognak önmagukban, egymással vitázni a kormánypárti politikusok, ellenérveket pedig kizárólag egy olyan párt képviselői fogalmaznak majd meg, amely párt közjogi elképzeléseit - s ebben a másik két ellenzéki frakciónál távolabb áll a Fidesztől - a történeti alkotmányra és a Szent Korona-tanra való támaszkodás jellemzi leginkább. A folyamat végén pedig elfogadásra kerül majd egy olyan alaptörvény, amelyet kizárólag a kormánypárti frakciószövetség politikusai írtak és szavaztak meg – az ellenzék két pártjának távolmaradása miatt a kormányoldalnak még arra sem lesz igazán lehetősége, hogy legalább szépészeti megfontolásokból beemeljen a szövegbe egy-két máshonnan érkező javaslatot.
Ezen a ponton persze el lehetne merengeni azon, hogy vajon a kormányoldal gesztusokat nem ismerő kétharmados erőpolitikája vagy az ellenzék dacos revansvágya vezetett-e inkább oda, hogy az új alkotmányt ilyen méltatlan körülmények között tárgyalja meg a parlament. Ha komolyan vesszük a törvényhozó munkát, a közel másfél millió választó voksával a parlamentbe küldött szocialistáknak és elempéseknek kötelességük lenne érveiket a Ház falai között ismertetniük. Mégis azt kell mondanom, hogy az első hibát a Fidesz követte el, már csak amiatt is, amit amúgy ellenzékben maguk is mindig mondani szoktak: az együttműködésben a legnagyobb felelősség a kormányé, mert érdemi gesztusokat csak ők tehetnek. Tartalmi és taktikai okokból egyaránt rosszul döntött a kormányoldal: bölcsebb és megfontoltabb politikával teremthetett volna olyan körülményeket az alkotmányozáshoz, amelyek között az ellenzék – de legalább az elmúlt nyolc évre hivatkozva nem kiátkozható LMP - egyszerűen nem dezertálhatott volna.
Nem tette meg, talán politikájából következően nem is tehette meg. Így azonban az, ami a kétharmados felhatalmazással rendelkező második Orbán-kormány egyik legszebb, a kormányoldal elkötelezett támogatóinál sokkal szélesebb kör számára is szimbolikusan átélhető sikere lehetett volna, ebben a környezetben villámgyorsan átértelmeződhet, ráadásul önmagába sűrítheti a korábbi események tanulságait, és minden eddiginél látványosabban mutathatja meg a kormány politikájának árnyoldalait. Nem, nem hiszem, hogy a kormánnyal kapcsolatos vélemények megváltoztatásában az alkotmányozás kiemelt jelentőségű lenne – ilyesmire elsősorban azok a lépések alkalmasak, amelyek közvetlenül érintik a választókat. Egy ilyen nagy figyelmet kapó esemény azonban kiváló alkalom arra, hogy akár az elégedettséget, akár az elégedetlenséget megfogalmazza és olykor megindokolja. Miközben tehát a kormánypárti politikusok beleírják saját nevüket az alkotmányba, az elbizonytalanodott, csalódott, kiábrándult választók kapnak egy erős, sokak által értett érvet amúgy már meghozott, de talán még nem is tudatosult döntésükhöz.
Alkotás vagy gátlástalanság? – kérdeztem a már többször emlegetett tavaly júliusi cikkemben. Most úgy tűnik, hogy pontosan az a politikai esemény, amely korábban a leginkább alkalmasnak látszott az alkotás, a teremtő cselekvés bemutatására, demonstrálhatja legvilágosabban a más véleményeket rutinból ignoráló, akarnok egyoldalúságot. Rossz, ha így történik: az országnak biztosan, de szerintem hosszú távon a kormánynak is.
