Ma - a tervek szerint 40 órás időkeretben, folyamatos televíziós közvetítés mellett – a parlamentben kezdetét veszi az új alkotmány vitája. Az alkotmányozásról már több alkalommal írtam, jelezve, hogy nem elsősorban a formálódó szöveg, amely – kisebb változtatásokkal - alapjaiban megtartja az 1989-1990-es közjogi szerkezetet, hanem sokkal inkább az elfogadásához vezető eljárás miatt lehetnek rossz érzései mindazoknak, akik velem együtt azt szeretnék, hogy jó és tartós alkotmánya legyen Magyarországnak. Egyáltalán nem segíti ezen célok érvényesülését, hogy az ellenzék két pártja nem vesz részt a vitában, s különösen ártalmas lehet a hosszú távú stabilitás szempontjából, hogy nagy eséllyel csak a kormánypárti képviselők szavazzák majd meg az alaptörvényt. Ilyen szűk törvényhozási többséggel elfogadott alkotmányra – miként az egy elemzésből kiderül - nem akad példa régiónkban.
(Fotó: hirado.hu)
Meggyőződésem szerint egyáltalán nem szerencsés, ha az elemző folyamatosan felelősöket keres, a rossz tanulók orrára koppint, vagy éppen megsimogatja a jól viselkedők buksiját. Távol áll tőlem ez az igazságosztós szerep, nem azért, mintha nem lenne véleményem helyesről és helytelenről, hanem azért, mert elemzőként inkább a magyarázatra és a megértésre szeretek koncentrálni. Most mégis azt kell mondanom, hogy az alkotmányozási folyamatban alaposan leszerepelt a magyar politikai elit: a kormánypártok nem voltak képesek olyan körülményeket teremteni, hogy az ellenzék értelmét lássa a részvételnek, az ellenzék pedig nem tudott felülemelkedni sérelmein, és igazán meg sem próbálta kompromisszumokra bírni a Fidesz-KDNP-t. Ma még van tétje annak, hogy kié a nagyobb felelősség ebben, messzebbről vagy későbbről tekintve azonban csak a végeredmény a fontos: 2011-ben a magyar parlament képtelen „normális” vitát folytatni az ország legfontosabb törvényéről, és képtelen olyan alkotmányt elfogadni, amely mögött ott állnak a választók elsöprő többsége által a törvényhozásba küldött képviselők. Messzebbről vagy későbbről - ismétlem meg újra, s ehhez a felismeréshez, továbbá a másikra mutogatás legalább időleges felfüggesztéséhez nem kellene más, mint egy kivételes történelmi pillanatban meglátni politikai ellenfeleinkben is azt, amit a világ lát: a másik magyart.
A napokban kezembe került egy könyv, a szerzője az a politikus, aki iránt a leginkább elfogult vagyok: Sólyom László. Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon című munkában megtalálható a volt alkotmánybírósági elnöknek az 1994. október 6-án Siófokon, a Második Magyar Jogászgyűlésen elmondott beszéde. Ebben a következők olvashatók: „Alapvető alkotmányossági problémát okoz azonban, hogy az Alkotmány maga is az összes képviselő kétharmadának szavazatával módosítható. (…) Az Alkotmány módosításánál a kétharmados többségnek értéktartalma van, nem csupán számbeli fölényt, hanem azt is ki kell fejeznie, hogy az Alkotmány nem egyedül a kormánytöbbség akaratától függ. (…) Akik korábban, ellenzékben lévén, sorozatban (…) hivatkoztak a Kormány és ellenzéke közötti konszenzus szükségességére, most, többségbe kerülve csak a puszta törtszámot látják a kétharmadban. A formális szemlélet azonban az Alkotmányt a közönséges törvények szintjére silányítja. Örvendetes jogállami fejlődésünknek az felelt volna meg, ha a Kormány rögtön hatalomra kerülése után a régi eljárási renden egyetlen alkotmánymódosítást terjeszt elő: az Alkotmány csupán kormánytöbbséggel való megváltoztathatatlanságát.”
Sólyom László az alkotmányozásra készülő – és ettől végül, minden ellenkező híresztelés ellenére, leginkább saját belső feszültségei miatt elálló - MSZP-SZDSZ kormánynak címezte mondandóját, de szavai időtállónak bizonyultak. S akkor is megfontolandóak lesznek, ha a jövőben egyszer majd egy másik garnitúra kap kétharmadot, és ismét egyedül lát hozzá ahhoz, hogy „végleges” alkotmányt fogadjon el.
Egy pillanatig sem állítom, hogy így ne lehetne alkotmányt létrehozni: az új alaptörvény minden kétséget kizáróan 262 Fidesz-KDNP-s igen szavazat mellett is törvényes és érvényes lesz. A folyamat azonban ebben a formában sajnos kockázatokkal jár: csökkentheti az alkotmány elfogadottságát és veszélyeztetheti tartósságát. Pedig mindkettő nagyon fontos lenne – ezért is tartom mindazokat felelősnek (vagyis ebben az értelemben felelőtlennek), akik kormánypártiként vagy ellenzékiként tehettek volna (és talán még tehetnének is) azért, hogy ne így legyen.
