Kevesen sikítottak, pedig a hétvégén Mesterházy Attila ketyegő bombát helyezett el – bár egyelőre még pontosan nem tudni, hogy a kormányoldal vagy a saját pártja alá tette-e inkább. A szocialista pártelnök a Népszava „Nem tesz esküt az MSZP a Fidesz alkotmányára” címmel megjelent interjújában arra a kérdésre, hogy „Ha esküt kell tenni, márpedig lehet, hogy esküt kell tenni az új alkotmányra, akkor az MSZP elnöke és képviselőtársai mit válaszolnak erre?”, a következőt felelte: „Mi esküt tettünk már az alkotmányra - a jelenleg érvényben lévőre -, ennek alapján kaptuk a mandátumunkat. Nincs szükség új eskütételre".
(Fotó: belfoldihirek.com)
Mint látható, a cím valamivel erősebb, mint Mesterházy válasza, ám a pártelnök szavai alapján sem túlzás azt állítani, hogy az MSZP legalábbis megfontolná, mit tegyen abban a helyzetben, ha a kormánytöbbség kétharmados többségével úgy döntene, hogy az alaptörvény hatálybalépését követően minden parlamenti képviselő köteles új esküt tenni. Az ügy csak első olvasásra vihar egy pohár vízben, ugyanis – ahogy Schanda Balázs írásából is kiderül - a magyar jogban a hivatali eskü letétele a hivatal, megbízatás betöltésének feltétele. A hatályos házszabály szerint - 8. § (4) – „A képviselő az eskü letételéig és az esküokmány aláírásáig - az alakuló ülés megtartásával szükségszerűen együttjáró feladatok elvégzésének kivételével - nem vehet részt az Országgyűlés munkájában; tiszteletdíjra és költségtérítésre csak akkor jogosult - visszamenőleg is -, illetőleg kedvezményt akkor vehet igénybe, miután esküt tett”.
Világos tehát, hogy a Fidesz-KDNP – ha akar - teremthet olyan helyzetet, amelyben az MSZP-s képviselőknek súlyos döntést kell hozniuk. Vagy – megcáfolva a pártelnök mostani fogadkozását - esküt tesznek az új alaptörvényre (a jelenleg hatályos forma alapján, ami, persze, feltehetően változik: „esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hű leszek; az Alkotmányt és a jogszabályokat megtartom és megtartatom; a tudomásomra jutott titkot megőrzöm; feladataimat a Magyar Köztársaság fejlődésének előmozdítása és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem”), vagy azt kockáztatják, hogy a következő választásig esetleg nem gyakorolhatják a képviselői jogaikat.
Az ország érdekeivel biztosan ellentétes egy olyan helyzet, amelyben a politikai oldalak közötti ellenségeskedés demokráciákban szokatlan mértéket ölt, - Albánián kívül - ritkán látott politikai felálláshoz (az ellenzék legerősebb pártja nem ül a törvényhozásban) vezet. Mindez példátlan szembenállást, a szabályozott, keretekben zajló parlamenti vita sutba dobását, valamint – ne legyen kétséges - az eddigieknél is több nemzetközi figyelmet és ilyen-olyan, az országnak kárt okozó intést feltételezne. A felek persze gondolhatják azt, hogy érdekük eddig a pontig feszíteni a húrt – a Fidesz hihetné, hogy így látványosan demonstrálhatja az MSZP kívülállását és pária helyzetét, az MSZP bízhatna abban, hogy ezzel ország-világ előtt mutathatja be a Fidesz akarnokságát és erőszakosságát. Egy ilyen rendkívüli helyzetben azonban teljesen kiszámíthatatlan, hogy a „pártok vitája” miatt felzaklatott ország hogyan reagálna, kit látna inkább felelősnek: az esküt elrendelőt vagy az esküt megtagadót, esetleg mindkettőt...
Talán sokan emlékeznek még arra, az előző ciklusban akadt néhány jóakaró, aki azt tanácsolta a Fidesz-KDNP képviselőinek, hogy az előrehozott választás kikényszerítése érdekében kollektíven adják vissza a mandátumukat. Nem véletlen, hogy az ellenzék nem ment bele: az akció kockázatosabbnak látszott, mint manapság egy líbiai nyaralás. A lépés kétségkívül figyelemfelkeltő lett volna, ugyanakkor egyben – ha a látványos művelet nem vezet a parlament feloszlatásához - rögtön kétharmados, alkotmányozó többséget is adott volna az MSZP-SZDSZ képviselőinek. Most ilyen tét nincs: a kormányoldalnak az MSZP parlamenti jelenléte ellenére is kétharmada van, a szocialisták a parlamentben csak beszélni tudnak, de vétójoguk semmilyen kérdésben nincs. Mégis azt állítom, hogy mindkét félnek alaposan, a vélt vagy valós napi politikai érdekeinél messzebbre látva kell meggondolnia, mit cselekszik. Az egyiknek, hogy felteszi-e a kérdést, a másiknak pedig, hogy ha lesz kérdés, mit válaszol rá.
