A magyar politika régi problémája az ellentétes, világosan megkülönböztethető, tartósan vallott álláspontok hiánya. Gyakran tényleg csak az üléspont szelektál: kormányon erre, ellenzékben arra. Ebben a helyzetben a választó sincs könnyű helyzetben, a tipikus megoldás ráadásul meglehetősen lehangoló: nem előbb gondolkozik, majd utána ehhez keres pártot, hanem a pártválasztásához és a választott párt álláspontjához igazítja a véleményét. Lehet, hogy tévedek, de mintha valami apró változás - pontosabban esély a változásra - most mégis érzékelhető lenne.
(Fotó: carborobot.hu)
A helyzetleírás szándékosan elnagyolt: én is tudom, hogy akadnak olyan ügyek, amelyekben a pártok álláspontja következetes és koherens. A magyar politikát meghatározó, a közvéleményt is elérő témák jelentős részében – és itt elsősorban a mindennapokat érintő, döntően gazdasági-költségvetési ügyekről van szó – azonban a pártok vagy lényegileg ugyanazt mondják, vagy csak a kormányzati kényszerek miatt változtatnak időlegesen korábbi álláspontjukon.
Ugyanazt mondják? – kérdezheti kétkedve ezen a ponton az olvasó, aki végigélte az elmúlt évek heves vitáit, retorikai „végső” összecsapásait. Bizony: éppen ezért kell, kellett a nagy hang, a világvégés érzet, mert azokban a politikai rendszerekben, ahol a pártok versenyében nem eleve eltérő álláspontok küzdenek, az ugyanazt mondóknak csak egy igazán erős eszközük van: a hiteltelenítés, a másik verbális legyilkolása.
Gondoljuk csak meg: ahol az egyik A-t mond, a másik B-t, a felek kölcsönösen tiszteletben tarthatják egymás véleményét, elismerhetik a másik szándékainak tisztességét, miközben persze tévedésnek minősíthetik álláspontját. Ott azonban, ahol lényegileg mindkét fél mondjuk C-ről beszél, nincs helye a méltányosságnak, mert a sikerhez be kell bizonyítani a másikról, hogy nem is ezt gondolja valójában, s ha véletlenül mégis ezt gondolná, akkor sem tudná megcsinálni. Nos, valahogy így vált a magyar politika az elmúlt években alapvetően hitelességi és kompetencia versennyé, amelyben minden szereplő több munkahelyet, több támogatást, több nyugdíjat és kevesebb adót stb. akart, a másikat pedig hazugnak és/vagy tehetetlennek bélyegezte.
Nem akarom elkiabálni, mert egyelőre nem tudni, hogy pontosan mennyi ebben a kényszer és mennyi a tudatosan vállalt, tartósan megőrizni szándékozott felfogás, de nekem úgy tűnik, hogy a második Orbán-kormány időszaka komoly lehetőséget adhat ezen helyzet megváltoztatására. Nem teljesen előzmények nélkül, de az ellenzéki időszakban képviselt mindenkihez beszélős, konfliktuskerülő álláspontjához képest mégis meglepő módon, a Fidesz kormányra kerülve egyre inkább karakteres, beazonosítható politikát folytat. A retorika ugyan időnként megpróbálja elmosni ezt, de a tartalmi lépések egyre világosabban egy irányba mutatnak. Vigyázni kell a címkékkel, mert minden szónak politikai jelentősége van, de az, amit a Fidesz tesz, alapvetően egy olyan jobboldali gazdaságpolitikát tár elénk, amely erős, aktív államról, (mások rovására is) támogatott középosztályról és a jóléti kiadások érzékelhető mértékű csökkentéséről szól.
Nem minden elem illeszkedik a képbe, gyakran felülírja mindezt a mindenevő hév és ehhez rendelt kommunikációs igény, de összességében mégis hosszú idő után először látok legalább minimális reményt arra, hogy a magyar politikában tartósan, táborteremtő jelleggel legyen jelen az A és a B. S bár ehhez még az is kell, hogy az ellenzék meg- és kitalálja magát, és az elmúlt évek kormányzati kanyarai után megfogalmazza saját baloldaliságát, a határozott A-k (legyen szó az adórendszerről, a nyugdíjról, a szociális támogatásokról vagy éppen az állami vagyonról) talán segíthetik a B-k megszületését is.
