Telefonon beszélek egy kollégámmal, mesélem neki, hogy ma délután - miután elolvastam egy hosszú cikket az egyik napilapban - paradicsomokat és paprikákat karóztam-kötöztem. Kedvesen szörnyűlködik, s idézi egy közös ismerősünk népszerű mondását: „minek olyannal bajlódni, ami a Tescóban is kapható”. Aztán beszélünk kicsit arról a cikkről, amely elképesztően szervilis, s amelynek olvasása közben folyamatosan fejemben motoszkált egy mondat Orbán Viktortól: „a szolgalelkűségnek soha sehol még más jutalma nem volt, mint a szolgaság". Amikor már valamennyire kimérgelődtük magunkat, meglepetésemre ezt mondja: „tudod, néha tényleg megértem, hogy ilyenkor miért inkább a paradicsomokkal foglalkozol”.
(Fotó: Népszabadság)
A bevezető történetnek csak áttételesen van köze – de van köze - ahhoz, amiről ma írni szeretnék. Sokan kérdezgetik, vajon mi lehet a jelentősége annak, hogy a kutatások szerint az emberek közel fele ma nem talál magának pártot. Tényleg itt van az új többség, amely felforgatja a magyar politikát, vagy csak a szokásos ciklus közepi visszahúzódás, elfordulás jelei látszanak, de amikor eljön a választás napja, a szavazók többsége majd úgyis az ismert étlapról választ magának?
Új többség természetesen nincs, mert a politikában (is) csak az játszik, aki a pályán van. Amíg nem jelenik meg olyan politikai erő, amely magához vonzhatja a kiábrándultak szemmel látható részét, bármekkora is a létezővel, az eddigivel szembeni bizalmatlanság, felesleges változásról beszélni – ebben az értelemben az apátia egyelőre inkább stabilizál, semmint felforgat. A magyar politika elmúlt két évtizedét meghatározó két pártnak, a Fidesznek és az MSZP-nek ráadásul nagyon sok eszköz áll a rendelkezésére ahhoz, hogy bármilyen új kezdeményezést elfojtson. Ebben még – minden éles rivalizálás ellenére - az érdekeik is azonosak: a kutatásokban tapasztalható választói elfordulásnak csak akkor lehet politikai következménye, ha lesz alternatíva, ha meg tudnak jelenni új szereplők a politika piacán. Márpedig a kapun belül lévők birtokolnak számos olyan dolgot, amellyel a veszélyes potenciális riválisok a nulladik kilométerkőnél nem rendelkeznek: hatalom, információ, pénz, szervezet, politikusok. Ezek egyike-másika ráadásul arra is alkalmas lehet, hogy inkább ne is rendelkezzenek...
Ha ma kellene válaszolnom tehát arra a kérdésre, hogy a magyar politika a változatlanság vagy a megújulás felé tart-e inkább, a tapasztalatok és a racionális megfontolások alapján az előbbit tartanám valószínűbbnek. De... Nehéz ezt pontosan kifejtenem, mert egyrészt leírhatatlannak gondolom az elemzői megérzéseket, másrészt pedig könnyen lehet, hogy ezen a ponton a személyes várakozásaim befolyásolnak. Mégis azt gondolom, hogy amit ma látunk, többé-kevésbé megtévesztő. Látszólag hosszú távra eldőltek a dolgok, a kormányoldalon példátlan a fegyelem és a stabilitás, az ellenzéki térfélen pedig minden súlyos gond ellenére az MSZP megkerülhetetlennek tűnik. Tényleg nagyon úgy néz ki, az elmúlt évek sok apró változása csak arra volt jó, hogy a lényeg ne változzon: a hatalmi konstrukciók, az évtizedes politikai-gazdasági építmények az egyik oldalon minden korábbinál erősebben állnak, a másikon pedig egy súlyos vereség után lassan újraépülnek.
Nem fogok borzasztó történelmi analógiákkal operálni, napokról írni, amelyeken még senki sem tudta, hogy másnap birodalmak enyésznek el, vezetők buknak meg, viszonyok változnak meg, új politikusok emelkednek fel. Mégis meglepett (és igen, talán csalódott is) lennék, ha a következő években nem jönne el ez a nap.
Az utolsó 100 komment: