„Az ország egyetlen és utolsó esélye a Fidesz, ha ők is elbuknak, ennek az országnak vége.” Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen-olyan beszélgetésekben az elmúlt hónapokban többször is hallotta ezt a mondatot: előbb inkább lelkesen, aztán néha már csak rezignáltan. S bár mindentől idegenkedem, ami a politikában egyetlenről és utolsóról szól, s most sem gondolom, hogy ezzel a ciklussal véget érne a magyar történelem, el kell ismerni, hogy van némi igazság ebben az elsőre meglehetősen primitívnek látszó kijelentésben.
(Fotó: Facebook)
Nagyon más lenne a helyzet, ha életképes, felkészült és megbízható ellenzék várná az esetleges kormányváltást, ám elnézve a mai választékot, ezek a jelzők egyelőre nincsenek benne az első százban sem. Helyette ilyenek vannak: tapasztalatlan, gyenge, erőtlen, megosztott, szétesett, hiteltelen – ebből lehet választani. A helyzet a következő voksolásig még persze változhat, sőt, nagy valószínűséggel valamennyire változni is fog, jelenleg azonban igazán csak egy játékos van a pályán, s az ország érdeke kétségtelenül az, hogy ne rontsa el.
Ezért sem csak a Fideszről és a páratlan hatalmú kormányfőről szól mindaz, amit manapság tapasztalni lehet. Az ellenérdekelt felek politikai számításból kétségtelenül örülhetnek annak, hogy a kormánypárt támogatottsága a teljes népességben lassan közel a felére apad, miután azonban az elbizonytalanodott szavazók számára nem látszik választható alternatíva, az egész politikai rendszert és nem csupán a Fidesz esélyeit veszélyezteti a kialakulni látszó szituáció. Mindezt úgy, hogy nem is mindig a döntések tartalma, hanem sokkal inkább a módszer és a stílus vált ki ellenérzést, fordít el szavazókat a kormánytól, s ezáltal gyengíti helyzetét, csökkenti későbbi mozgásterét. Miközben több területen kétségtelenül sikerre esélyes lehetne a kabinet, a hangzatos fogalmazás, az állandó túlzások, a nyughatatlan harci vágy ellenérzéseket szül, ellenszenvet vált ki. A Fidesz folyamatosan rohan, mintha üldöznék, pedig igazán csak saját korábbi állításaik elől menekülnek. Talán egyszerűbb lenne egyszer végre megállni, szembenézni, szerényebbre váltani – helyette azonban naponta termelődnek újra azok a végletes kijelentések, amelyek majd egy vagy két év múlva válnak kellemetlenné, kínossá.
Sokan mondják, hogy az elvtelenség, a hiteltelenség csak értelmiségi nyafogás, a választókat mindez nem érdekli, nekik csak a végeredmény számít, s amúgy is hamar felejtenek, és nehezen jegyeznek meg bármit. Lehet. Ez a sematikus gondolkodás azonban nem veszi figyelembe, hogy a politikában is kulcskérdés a mérték. Néhány cikk-cakk belefér, aki azonban ezekre építi a politikáját, ráadásul egyáltalán nem hajlandó elismerni bolyongásait, előbb-utóbb padlót fog. A szavazók tényleg sok mindent tolerálnak, különösen, ha magyarázó gondolatmankókat is kapnak hozzá, ám azt hosszabb távon nehezen veszi be a gyomruk, ha a politika folyamatosan egy hat éves kisgyerek szintjén beszél velük, s úgy tesz, mintha korábban nem maga mesélt volna a Télapóról…
Aki ilyesmivel hozakodik elő, aki felveti a kormányzás problémáit, a magyar közélet hagyományos logikája szerint persze ellenség, szocialista ügynök, kommunista propagandista lesz. Szerintem azonban lehet és kell is erről másképp gondolkodni: a kritika, a bírálat ugyanis nem csupán valaki vagy valami ellen szólhat - nem véletlen, hogy a belső hangnál erősebb, hatásosabb nem létezik. Aki látta hétfőn a parlamentben, hogy a napirend előtti vitában eddig rendre brillírozó Orbán Viktor milyen nehezen, szinte önmagával küszködve válaszolt az LMP frakcióvezetőjének, szerintem sejti, hogy talán ők is értik vagy legalább érzik, miről is beszélek.
