“Kizárt, hogy az MSZP és a Fidesz informális pénztárnokai hellyel-közzel ne működtek (működnének?) együtt vitatható ügyekben” – állította közelmúltban megjelent cikkében Gyurcsány Ferenc. A volt miniszterelnök-pártelnöktől – aki esetében kizárt, hogy közvetlen információkkal ne rendelkezett volna (rendelkezne?) ebben az ügyben – ez a megfogalmazás felettébb szokatlan ugyan, de ezúttal csak dobbantónak használom ahhoz, hogy ismét feltegyem az engem leginkább foglalkoztató kérdést a magyar politikával kapcsolatban: kié a tágan értelmezett hatalom – és mennyire az övé?
(Fotó: Hírszerző)
Szűk egy évvel ezelőtt már írtam a témáról, az ott megfogalmazott kételyeket, metaforákat és egyebeket most nem ismétlem meg. Sokkal okosabb ebben az ügyben nem lett a magyar közvélemény, bár az mindenképpen figyelemre méltó, hogy egyre több izgalmas cikk jelenik meg a gazdasági-félpolitikai háttérvilágban zajló mozgásokról. A politika és a gazdaság kapcsolatában – minden ellenkező híreszteléssel szemben – alig akad hungaricum. Általában kevés olyasmi történik idehaza, amire ne találnánk ilyen-olyan előzményt a rendre pozitív példaként hivatkozott fejlett demokráciákban. Az állammal kapcsolatba kerülő gazdasági döntéshozó mindenhol keresi a politika, a politikus támogatását, és bizony olyan is előfordult már nemegyszer, hogy a hatalom világából, az ottani kapcsolatait működtetve kezdte meg valaki sikeres építkezését a pénz világában.
A jelenlegi magyar helyzet legfeljebb a méret és az erő tekintetében nevezhető némileg egyedinek: kevés olyan példát tudunk, amikor ilyen szűk érdekkör ilyen jelentős, szinte ellenerő nélküli hatalommal bír gazdasági céljainak érvényesítése érdekében. Simicska Lajos és Nyerges Zsolt – a sajtóban és a háttérbeszélgetésekben is legtöbbet emlegetett két emblematikus szereplő - uralkodása ebben a világban azonban nem valamilyen véletlen, de nem is egy eleve elrendelt folyamat eredményeképpen jött létre, hanem elválaszthatatlanul három lényegi politikai tényezőtől: (1) Orbán Viktor vezető szerepétől, (2) a Fidesz belső működésétől és (3) az elsöprő fideszes győzelmet hozó - és az ellenzék vétójogát kiiktató - 2010-es választásoktól. S nem volt ez máshogy korábban sem: amíg a politikai nagyvilágban alapvetően kétpárti váltógazdálkodás működött, a volt miniszterelnök által leírt együttműködés – és vele együtt egy többszereplős erőtér – látszott működőképesnek; azaz akkor is a politikai realitás rendezte el az állam döntéseitől függő gazdaság hatalmi viszonyait.
Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy eloszlassak egy tévhitet, amivel egyre több helyen találkozom. Valahogy így hangzik: most évtizedekre eldőlnek a dolgok. Sok mindennek kétségtelenül messzire nyúlhat az árnyéka, értelemszerűen ebben érdekeltek (és ennek érdekében ténykednek is) maguk a döntéshozók, de minden tapasztalat a változatlannak látszó rendszerek gyors változásaira figyelmeztet. Nincs az a szikla, amelyet a politikai széljárás megváltozása ne tudna viszonylag hamar porrá zúzni: ha nem így lenne, egyrészt soha nem kellene új neveket megtanulnunk, másrészt pedig nem tudnánk annyi izgalmas – akár a nyomozó hatóságok figyelmét is felkeltő – részletet korábbi, magukat mindenhatónak képzelő urakról. Lehet, hogy gyakran a farok csóválja a kutyát, de – elnézést a szörnyű példáért – kutya nélkül farok sincs. Hogy mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy miközben gyakran valóban a nyilvánosságtól elzárt tereken és szereplők által születnek meg fontos döntések, ezek a struktúrák csak addig élnek, amíg a politika támogatja, vagy legalább eltűri létüket. Változó politikai szerkezetek változó hatalmi viszonyokat eredményeznek: ebben a tekintetben pedig mindig a politika, mindig a politikus járhat az élen – ha akarja.
Most – és feltehetőleg még egy jó darabig - befelé megyünk ebbe az erdőbe, de biztos vagyok abban, hogy a fentebb említett három feltétel akár csak egyikének megváltozása esetén is, gyorsan jön majd az „újratervezés”.