Karácsony Gergely a mai Népszabadságban minden bizonnyal nagy vitákat generáló gondolatkísérlettel állt elő. A felvetés lényege röviden: a következő választáson indítson közös jelölteket az ellenzék három pártja, nyerjék meg kétharmaddal a választást, felhatalmazásukkal élve hajtsanak végre egy alkotmánykorrekciót, majd oszlassák fel a parlamentet, és immáron egymással is versengve induljanak el az új választáson. Őrült beszéd? Az. Van benne rendszer? Valami van.
(Fotó: Népszabadság)
Az ötlet természetesen ezer sebből vérzik. Nem kell hozzá komoly kommunikációs teljesítmény, hogy az ellenérdekeltek Molotov-Ribbentrop paktumnak becézzék, s az is elég valószínű, hogy még ebben az embrionális formájában is alkalmas arra, hogy - nem ok nélkül! - elindítsa az LMP-n belül az opportunizmusról és az elvtelenségről szóló önpusztító vitát. Ha a pártok vezetői rávehetőek is lennének egy ilyen eseti megállapodásra (ma ez elképzelhetetlen), semmi garancia nincs arra, hogy a három ellenzéki erő szavazói hajlandóak lennének egymás jelöltjeit támogatni: ez az MSZP-LMP relációban is kétséges, a Jobbik kapcsán pedig szinte kizárható. Mégis: miközben a felvetés realitása jelenleg a nullához közelít, s mint ilyen nem több egy szimpla gumicsontnál, valójában az első olyan ellenzéki kezdeményezésnek tekinthető, amelyben több van, mint amit ezen a térfélen az elmúlt egy évben megszoktunk.
Az ötletgazda ugyanis egy dologra ráérzett, egy másikra pedig alapvetően helyesen hívja fel a figyelmet. Ráérzett arra, hogy az erő csak erővel győzhető le, s ez az a tanulság, amit a Fidesz politikájából egyelőre képtelen megérteni a jelenlegi ellenzék. Furcsán hangzik talán, de Karácsony Gergely javaslata meglehetősen „fideszes”: a hatalomról, a politikai célokról, az odavezető útról szól, mércéje pedig az eredményesség és nem a szépség. Ráadásul benne van az az elem, amitől a vakrandira készülő kormányoldal leginkább tart, és amire az ellenzék az utóbbi években képtelennek bizonyult: a meglepetés ereje. Nem akarom ragozni, mert egy hamvába halt kezdeményezésről beszélünk, ami azonban arra alkalmas, hogy egyrészt megmutassa, mi kellene az ellenzéki sikerhez, másrészt pedig, hogy ez mennyire nehezen kivitelezhető.
S még valami: amit az elmúlt napokban megtudtunk az új választási rendszerről, abból politikailag az egyik legfontosabb tanulság éppen az, hogy a Fidesz – korábbi feltételezésemmel szemben – nem fél a többségi elem erősítésétől. Ha valóban az Áder János által említett szempontok mentén születik meg az új törvény, a mostaninál sokkal egyszerűbben lehet majd abszolút többséget szerezni, s akár kétharmadot is elérni: persze csak azoknak, akik az egyéni választókerületekben már a jelöltállításnál a lehető legszélesebb összefogást hozzák létre. Innentől az ellenzék számára az együttműködés már nem lehetőségként, hanem sajátos választási kényszerként merülne fel, amit azonban a széttagoltság és egyéb más tényezők egyelőre megakadályoznak. Feltehetően a Fidesz azzal számol (és azért dolgozik), hogy ilyen „antifideszes” összefogás a következő választásig nem születik meg (ne szülessen meg), Karácsony Gergely javaslata pedig minden bizonnyal azt akarja demonstrálni, hogy lehet ez akár másként is.
Számomra éppen ezért a felvetés kapcsán nem is az a fontos, amiről most mindenki beszél: hogy beilleszthető-e a Jobbik ebbe a konstrukcióba. Természetesen nem, de az elemző számára nem is ez az igazán érdekes. Sokkal inkább az, amit elrejt, eltakar ez a gondolatkísérlet, s ami az eredeti felvetésnél sokkal reálisabb, kézzel foghatóbb. Hogy bár eddig az LMP rendre megkerülte, elutasította, valójában mára elfogadta: a következő választáson a baloldal pártjai valamilyen formában együttműködve indulhatnak majd.
