Ritkán fordul elő velem, hogy többször, jó alaposan elolvasok egy pártközleményt, most mégis ezt tettem az elmúlt percekben. A Jobbik szóvivőjének nyílt leveléről van szó, amely egy olyan beszélgetésben elhangzott mondatra reflektál, amelyben magam is részt vettem. Az ügy eleve személyes és érzékeny számomra: Kiss Viktort az egyetem óta ismerem, Dúró Dórának pedig témavezetője vagyok a doktori képzésben. A blog most mégis jó műfaj ahhoz, hogy ne kerüljem meg ezt a kérdést, és egyben belássam egy tévedésem.
(Fotó: fn.hu)
Röviden az alaphelyzet: a beszélgetésünk során - amelyet a kuruc.info a kedvesnek nem nevezhető "5 hülye a Jobbikról beszélget" cím alatt szemléz - Kiss Viktor azt vetette fel, hogy reméli, „egyszer előáll a helyzet, amikor egy jobbikos nem tölthet be fontos közfunkciót, nem kaphat állami kitüntetést, vagy bizonyos esetekben nagydoktori címet”. Dúró Dóra szerint ez a kijelentés „nyíltan kirekesztő a jobbikos magyar emberekre nézve”.
A rendre kirekesztőnek minősített Jobbik kirekesztése régi vita számos körben. Az egyetemen is részt vettem már olyan hivatalos körben zajló beszélgetésben, ahol komoly emberek fogalmaztak meg súlyos érveket a párt és politikusai diszkriminációja mellett. Amikor lehetőségem volt, ezekben az ügyekben nagyjából azt képviseltem, mint amit most Giró-Szász András válaszolt Kiss Viktor felvetésére: „ha valami a jogállam és a demokratikus közeg felrúgásának minősülne, akkor ez az lenne”. Lehet a Jobbikot nem szeretni, lehet a pártot ellenszenvesnek tartani, nézeteit elfogadhatatlannak minősíteni, de amíg a hatályos törvények betartása mellett politizál, amíg képviselői demokratikus választásokon nyernek mandátumot és hivatásukat alkotmányosan gyakorolják, pontosan ugyanolyan jogok illessék meg őket, mint bármely más párt politikusait és szimpatizánsait. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne érteném azoknak az aggodalmát, akiket félelemmel tölt el a Jobbik fellépése. Minden tiszteletem ellenére azonban nem értek velük egyet: egyrészt jelentősen eltúlzottnak gondolom ezt a reakciót, másrészt pedig elfogadhatatlannak tartom egy demokratikusan megválasztott és alkotmányosan működő párttal szembeni bármilyen adminisztratív korlát bevezetését.
S hogy mi volt a tévedésem? Az, hogy – bár akadt már számos figyelmeztető jel – túlságosan elhittem a saját „propagandámat” az elemzői kívülállásról. A megközelítésemen a jövőben sem kívánok változtatni ott, ahol csak magam vagyok: itt a blogon és más közéleti tereken továbbra sem politizálni, megmondani, vágyakat megfogalmazni szeretnék. Amíg elemző leszek, a célom nem változik: bármit is gondolok a helyesről és a helytelenről, egy politikai esemény vagy jelenség vizsgálatakor az elsődleges szempont nem ez lesz, hanem a megértés és a magyarázat marad. Azt azonban be kell látnom, hogy azokban az esetekben, amikor elkerülhetetlenül betüremkedik a politika, amikor értelmezés helyett a kívánatos cselekvésekről beszélünk, véleményre csak véleménnyel lehet felelni. A hallgatás, hiába nem gyávaságból, hanem egy szerep éles elutasításából fakad, félreérthető. Eddig azt gondoltam, hogy ilyen helyzetekben a tiltakozás módja az, ha az ember nem változtat hozzáállásán. Tévedtem: a "politizáló elemzés" elleni tiltakozás csak akkor hatásos, ha az ember elkerüli ezeket a helyeket. Ha azonban már belépett a térbe, minden mondata - a ki nem mondott is - politikai jelentést kap - s akkor már jobb, ha szándékosan, semmint szándéka ellenére történik mindez.
Ha tehát már itt tartunk, nem elemzőként, de homo politicusként ki kell állnom a véleményszabadság mellett. Kiss Viktor és a Jobbik is mondhassa el nyugodtan, amit egymásról gondolnak, de egyiküknek se legyen joga – kizárólag elfogadhatatlannak tartott véleményükre hivatkozva - megakadályozni a másikat abban, hogy például szabadon „doktorálhassanak”. Ezt kellett volna, pontosabban ezt el kellett volna mondanom.
