Az előző bejegyzés meglepően komoly visszhangra talált. Egészen váratlan helyekről kaptam reakciókat, a kommentárok szokatlanul széles skálán mozogtak. A legtöbbet mégis egy újraolvasott könyv, egy politikai regény segített: a Primary Colors (magyarul: A piszkos kampány), amely önmagáról a fülszövegében így fogalmaz: „it paints a picture of the political state of America so vivid and authentic that one finds in it the deepest kind of truth – the kind of truth that only fiction can tell”.
Tulajdonképpen egyszerű dolgokat kell leírnom, ezek el- és kimondása nélkül azonban nem sok értelmét látom a blog folytatásának. Két dologgal tisztában kell lennie mindenkinek, aki a politikával foglalkozik. Egyrészt azzal, hogy számos lényeges szereplő, esemény és cselekmény természete alapján láthatatlan, s mint ilyen, a politikai elemzés számára hozzáférhetetlen, értelmezhetetlen. Másrészt azzal, hogy a háttérben, a paraván mögött mozgó erők alapvető döntési-irányítási primátusa nem jelenti a politikai színpad tétnélküliségét, jelentéktelenségét: a kitalált forgatókönyvet, a megírt szerepet el is kell játszani - s mindaddig, amíg a háttérvilág helyzete a politikai sikertől függ, messze nem érdektelen annak vizsgálata, hogy a nyilvános politikai versenyben ki milyen stratégiát alkalmaz, milyen eszközökkel él, mennyire eredményesen politizál.
A politikai elemző nem dörzsölt oknyomozó újságíró, de természetesen nem is információk nélküli idealista. Tudja, tudnia kell, hogy ebben a műfajban nem minden és mindenki az, aminek és akinek mutatja magát. Létezik a politikának egy olyan világa, amelyben szinte semmit sem érnek a hagyományos elemzői kategóriák. Itt nincs bal- és jobboldal, csak ilyen-olyan hatalmi játszmák vannak, amelyeket – többek között - a politikai kommunikáció nagy szárnya próbál meg eltakarni. Ha sikeres, a politikai közösség soha nem tudja meg, hogy kit mi mozgatott. Gyakran azonban sikertelen: ha nem is azonnal, de a titkok időnként kitudódnak – visszaemlékezésekben, kutatásokban, leleplezésekben. Mielőtt szobrokat emelünk, ezeket a könyveket jó lenne a mostani időkről is egyszer még elolvasni.
Sokszor szembesülök azzal a váddal, hogy túlságosan technokrata vagyok, nem érdekel a politika erkölcsi dimenziója. Pedig választóként, politikai cselekvőként semmi sem foglalkoztat ennél jobban. Az amúgy nem lényegtelen politikai teljesítménynél is fontosabbnak tartom, és mindennél jobban szeretném, ha az álszent és hazug szereplők megérnék saját emlékművük széthullását. Biztos vagyok abban is, hogy a közéleti tisztesség és a tisztességtelenség nem pártfüggő (bár rendszerfüggő lehet): mindenhonnan lehetne mondani olyanokat, akikből összeállítható a nemzet színe-java... Lehetne, sőt kellene is, az igazi őrkutyákra jellemző alapossággal, odafigyeléssel, feltárással. A politikai elemzőnek azonban nem ez a feladata. Ha nem bír megmaradni hivatása keretein belül, vegye fel a zászlót és menjen politikusnak, vagy írja meg egy regényben az igazságot (nem elítélően mondom ezeket: mindkét lehetőség foglalkoztatott már engem is) – csak ne elemzésnek nevezze azt, ami már nem az.
Szóval mit is akarok mindezzel mondani? Egyrészt azt, hogy nem tehetek és nem is teszek úgy, mintha a politika csak az volna, amit megmutat magából. Másrészt pedig azt, hogy a látható világ önmagában is fontos és érdekes, annál is inkább, mert hatással van arra is, ami igazán lényeges. Innen és ezért folytatom – itt.
