Ha a pártpolitikai térre tekintünk, könnyű belátni, hogy az elmúlt időszakban a Fidesz számára a legjobb dolgok az ellenzéki oldalon történtek. A sajátos aduászként mindenre magyarázatként szolgáló volt miniszterelnök nem tűnt el, ellenkezőleg, folyamatosan témát szolgáltat, miközben a tavalyi választáson megroggyant szocialisták éppen most készülnek az amúgy is stagnáló támogatottságuk (valamilyen arányban való) felszeletelésére. A nagy reményekkel induló LMP csak igen lassan növekszik, egyelőre klasszikus küszöb környéki kis pártnak látszik. Minden hangzatos szólam ellenére új pártok még nem jelentek meg, az ellenzéki térfél egésze töredezett és leharcolt. Ezt a Fidesz számára kedvező képet csak egy valami árnyalja, de az egyre inkább.
Igen, a Jobbikról van szó. A párt a napokban már egy komolyan vehető közvélemény-kutatónál is beérte a szocialistákat, és könnyű elképzelni, hogy a szélsőségesnek tartott politikai szereplők támogatóira jellemző rejtőzködést figyelembe véve ma már valójában második erőnek számít. Ráadásul ez az ősz akár a Jobbik sikertörténete lehet: a gazdasági nehézségek és a politikai hitelvesztés idején, a politikától való drámai elfordulás körülményei között náluk érzékletesebben senki sem tudja megszólaltatni az ilyenkor népszerű hangokat. Az MSZP hitelességi problémája és belső válsága miatt sincs ebben a helyzetben, az LMP-től pedig eleve távol áll ez a regiszter. Ebben a helyzetben tényleg a Jobbik lehet a kormányban csalódottak és a reménytelen helyzetben élők első számú célpontja.
Mindez nem jelenti azt, hogy a Jobbik növekedési lehetőségei korlátlanok – a párt "kormányképességi" problémáiról már korábban is beszéltem. Az azonban tény, hogy a pálya jelenleg leginkább feléjük lejt, s ez láthatóan az inkább a „jó öreg” szocialistákat kihívónak álmodó Fideszre is a frászt hozza. Sokat elmond a kormánypárti stratégák gondolkodásáról, hogy a Jobbik-problémát régóta kiemelt kérdésnek tekintik: a választás előtt ennek a megkülönböztetett figyelemnek (és az ebből következő sorozatos karaktergyilkolászásnak) köszönhetően állt meg a Jobbik növekedése, a kormányváltást követően pedig számos alkalommal lehetett érezni, hogy a Fidesz tudatosan, tervezetten igyekszik kifogni a szelet a radikális párt vitorlájából.
A legújabb vitatéma, a végtörlesztés kapcsán sem nehéz észrevenni ezt az összefüggést, ahogy erre közvetett módon Kumin kolléga is utalt. Ismerve valamennyire a pártok mögötti – nevezzük így – agytrösztök, tanácsadói csapatok működését, szinte biztosra veszem, hogy a végtörlesztési javaslat előkerülése mögött nem csupán szakpolitikai-tartalmi, hanem pártpolitikai-taktikai megfontolások is meghúzódtak. Egyértelmű, hogy a Fidesz leginkább a Jobbiktól tart, több ok miatt is. Az ismeretlen, kiszámíthatatlan „jobboldali kétpártrendszer” (ami természetesen nem kétpártrendszert jelent, csak a Jobbik legnagyobb ellenzéki, azaz potenciális váltópárti szerepét) ugyanis messze nem lenne olyan kedvező a kormánypártnak, mint azt – elsősorban a baloldal esetleges szétesése feletti örömükben - sokan feltételezik. Egy ilyen helyzetben a Jobbikkal harcba bocsátkozó Fidesz számos régi, bevált fegyverét kidobhatná: ami jó az MSZP ellen, alkalmatlan lenne ebben a küzdelemben. Ráadásul a Jobbik megerősödése azzal a veszéllyel fenyegeti a Fideszt, hogy az alaposan kigondolt egyfordulós választás talán mégsem lenne annyira kedvező számára – különösen akkor, ha mindez nem járna együtt a baloldal teljes térvesztésével.
Ha tehát a Fidesz a pártpolitikai térben továbbra is racionális szereplő marad (ez az a hely, ahol minden vargabetű ellenére a párt a leginkább józanul és kiszámíthatóan viselkedett), a jövőben a korábbiaknál is több könnyen azonosítható, vagy csak nehezen dekódolható konfliktust várhatunk a két jobboldali párt között.
