Talán már kiderült: egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy a bizonytalan jövővel kapcsolatban biztos kijelentéseket tegyünk. Ma még felelősséggel nem lehet kijelenteni, hogy a második Orbán-kormány képtelen lesz teljesíteni vállalásait, és nem lesz esélye arra, hogy a ciklus végén egyértelműen érzékelhető pozitív változásokról számoljon be. Ma legfeljebb annyi mondható: az utóbbi időben kétségtelenül megnőtt a valószínűsége ennek.
(Fotó: Facebook)
Ingoványos talajon jár az ember, ha ilyesmiről beszél: mindenki láthatja, hogy a jövőbeli várakozásokat és a jelenlegi helyzetet is sokféleképpen meg lehet közelíteni. A szokásos politikai csűrcsavar helyett ezért most csak egyetlen tapasztalati tényt emelek ki: ha összehasonlítjuk a jövőre vonatkozó vélekedéseket az egy évvel ezelőttivel, elképesztő a különbség. Nem csupán a választók, de maguk a kormánypárti politikusok is egészen másként gondolkodnak már a következő évekről – legfeljebb az idevezető okokban és nem a szituációt leíró véleményekben érhető tetten a különbség.
Egy ilyen helyzetre – ami messze nem egyedi a magyar politikában - a hatalomban lévők sokféleképpen reagálhatnak. A leggyakoribb válasz a reménykedés, az elszánt hit egy győzelmi stratégiában, hogy ugyan most rossz, de majd később jobb lesz. Minden bizonnyal még a 2006 őszén kilátástalan helyzetben lévő Gyurcsány Ferenc is őszintén bízott abban, hogy a ciklus végére „beérnek a reformok”, hogy az emberek érezni fogják a megszorítások, az áldozatvállalás értelmet. Ilyenkor leszűkül a cselekvési tér: vagy sikerül fordítani az irányon, vagy hatalmas lesz a csattanás.
Ha nagy a baj és ha okos a politikus (mindkét feltétel egyaránt lényeges), előfordulhat, hogy a vezető belátja: nem lesz, nem lehet jobb. Ilyen helyzetekben kerülhetnek elő az alternatív forgatókönyvek, a kármentést, a tervezett menekülést lehetővé tevő opciók. Igazán ebből sincs sok: ha tudjuk, hogy az idő csak ront a helyzeten, az esélyeken, előre lehet esetleg hozni a választásokat, vagy valamilyen komponált helycserével lehet megelőzni a nagyobb bukást. Előbbivel már foglalkoztam korábban, utóbbi pedig még ennél is spekulatívabb. S bár tudom, hogy sokan fantáziálással, reménykedéssel és egyebekkel fognak majd vádolni, én tényleg csak leíró jelleggel, egy logikai úton kikövetkeztethető, megfontolható opcióként jelzem: ilyen helyzetben az sincs kizárva, hogy az a politikus, aki tudja, hogy a következő évek végzetesen amortizálnák, feljebb vagy hátrább lép. Renoméjának megőrzése érdekében átadhatja a helyét egy párttársának, s ha esetleg pártját is óvni kívánja valamelyest, akár egy külsős „szakértőt” is felkérhet a válságkabinet irányítására.
Semmit sem jósolok, semmit sem óhajtok, csak annyit mondok: attól, hogy Gyurcsány ezt nem ismerte fel időben, Orbán - akinek a helyzete nem teljesen analóg a korábbi kormányfő helyzetével - még akár meg is teheti. S talán még annyit teszek hozzá, jelezve valamelyest a dolog valószínűségét is: engem kétségtelenül meglepne, ha megtenné.
