Már sokszor nekifutottam ennek az írásnak, de soha nem jutottam a végére – de még a közepére sem. Elsősorban azért, mert az első mondatok visszaolvasása után már éreztem, hogy ezer sebből vérzik; nem érthető, félreérthető, vagy egyszerűen csak hamis. A dilemma ettől függetlenül bennem maradt, és minden alkalommal előjön, ha a miniszterelnök politikai szerepéről gondolkozom.
Bár általában tartózkodom attól, hogy normatív állításokat tegyek (ugyanis – egyre csökkenő lelkesedéssel - hiszek abban, hogy lehet más a politikai elemzés, mint szimpla politikai véleményalkotás), mindez nem jelenti azt, hogy magam ne gondolkoznék a helyesről és a helytelenről, a jóról és a rosszról. Miután a politikáról nem lehet steril módon írni, a vélemény a témaválasztásban, a szóhasználatban és egyebekben időnként az önkorlátozás ellenére is átüt. A figyelmes olvasó számára biztosan kiderült már, hogy nem tartozom Orbán Viktor kritika nélküli rajongói közé: politikáját több minden miatt is fenntartásokkal figyelem. Egy idő után már nem könnyű azonosítani, felismerni ezeket az okokat, elválasztani egymástól a lényegest a lényegtelentől, a „kémiát” a „logikától”. Ha alaposan átgondolom, véleményemben alapvetően a habitus dominál, ám ezek a jellemvonások, hozzáállások végső soron politikákban jelennek meg, tartalom, lényeg lesz belőlük. Kétségtelen, zavar az álszentség, a kimondott szavak és az ismert cselekedetek gyakori diszharmóniája, zavar a hitelességi deficit, a túl sokszor változó, önreflexió nélkül cserélt álláspont, zavar az erőpolitika, az akaratelvűség és a hatalmi kormányzás mindenhatósága, a gesztusok, az önmérséklet hiánya, és zavar az is, amilyen tudatosan, hatásvadász módon, kiszámítottan épül a kultusz, nagyban és kicsiben egyaránt. Gyakran gondolom azt, hogy ezek a jellemvonások (ismétlem: amelyekből cselekedetek, politikák nőnek ki) rossz mintákat adnak, és összességében több kárt okoznak, mint amennyi potenciális politikai hasznot nyújthatnak az országnak.
Ugyanakkor – és innen kezdődik a dilemma – nem lehet eltekinteni két fontos ténytől. Az egyik a politika sajátosságáról, a másik az alternatívákról szól. Mindazt, amit az imént jellemvonásként számba vettem, a politikában egészen másként lehet értékelni, mint a hétköznapi életben. Ami utóbbiban ellenszenves, a politikában gyakran szükséges, az érvényesüléshez, az előrejutáshoz, a célok eléréséhez fontos eszköz. Könyvtárnyi irodalma van ennek a témának, és földhöz ragadt kérdésekkel foglalkozó elemzőként nem is venném a bátorságot, hogy ebben az ügyben okoskodjak. A problémát, a dilemmát azonban tapasztalom, érzem: a politikus nem feltétlenül azon jellemvonásai miatt ér el sikereket, amelyeket a mindennapokban, az emberi érintkezésben általában nagyra tartunk. Az őszinteség, az önreflexió, az önkritika és az önkorlátozás – bármennyire szimpatikusak is – általában inkább akadályai a politikus érvényesülésének, míg ellentéteikkel hosszabb-rövidebb ideig sérülésmentesen haladhat előre egy karrier, érhet el fontos célokat egy politikus. Nem azt állítom, hogy a siker mindent igazol a politikában, de azt igen: ha a siker – és nem a szimpátia - alapján értékelünk, akkor el kell ismernünk ezen tulajdonságok hasznosságát.
A másik érv, ami tovább árnyalja a képet, az alternatíva. Természetesen nincs pótolhatatlan ember, mindenki helyére megtalálható az utód, s ha regnálása alatt talán nem is látszik ez, a vákuumban hamar előbukkan, formát ölt. Mégis: ha a ma számba vehető alternatívákra tekintünk, a kormányfő politikai teljesítménye minden jogos kritika ellenére döbbenetesen felértékelődik. A párton belüli riválisaival szemben nem csupán a politikai képességekben dominál, de talán még – és ez persze erősen szubjektív állítás – az ö betűvel kezdődő jellemvonásokban is erősebb. Ugyanez, vagy esetleg még rosszabb is a helyzet, ha az ellenzék jelenlegi vezetőire tekintünk: a parlamenti viták szinte minden alkalommal azt bizonyítják, hogy jelenleg nincs Orbánhoz mérhető politikai kvalitásokkal rendelkező politikus a parlamenti patkóban. Lehet persze azt mondani, hogy az ország talán jobban járna egy kevésbé tudatos politikai vállalkozóval, ám a hatalmat meg is kell tudni szerezni, amihez elengedhetetlennek látszanak azok a képességek, amelyekben ma Orbán még mindenkinél jobbnak látszik.
Lehet szeretni, vagy nem szeretni a kormányfőt, de azt be kell látni: messze vagyunk még attól, hogy összetört, bukott emberként álljon előttünk.