Sorsdöntő napok jöhetnek. Barroso levele után nem tűnik légből kapott feltételezésnek, hogy az ország minden bizonnyal nem kap pénzügyi segítséget, ha a rohamtempóra kapcsolt parlamenti többség megszavazza azt a két törvényjavaslatot, amelynek visszavonását az EU a tárgyalások feltételéül szabja. Lehet persze hőzöngeni, de én most is inkább gondolkozást ajánlanék. Mindenkinek.
Politikusokkal beszélgetve, véleményeket olvasgatva azt tapasztalom, hogy ebben az ügyben szinte minden összecsúszott. Nemzeti szuverenitás, Moszkva, magyar virtus, zseniális tárgyalási stratégia, magyarellenesség az egyik oldalon, rossz kormányzás, hiteltelenség, diktatúraépítés, hatalmi arrogancia a másikon – mindenki kedvére kiválaszthatja azt a panelt, amit a legszívesebben használ. Pedig jó lenne legalább egy pillanatra végre felemelni a fejünket, s a korábbi becsípődések nélkül gyorsan feltenni a legsürgetőbb alapkérdéseket.
1. Először is azt, hogy komolyan gondolja-e a dolgot az EU. Ha a válaszunk nem, mert majd úgyis meggondolják magukat, engednek, felpuhulnak, meggyőzzük őket, akkor az egész dilemma jelentősége csökken, tulajdonképpen mindegy is, hogy mit lépünk, marad esélyünk a megállapodásra. A nemmel válaszolók itt ki is szállhatnak, a többi kérdés számukra most nem aktuális. Ha azonban igennel felelünk, már itt is a második kérdés.
2. Mi történne az országgal, ha nem jönne létre a megállapodás? Ha úgy gondoljuk, hogy semmi komoly, mert az ország a piacról vagy ilyen-olyan kreatív megoldásokkal is finanszírozható, szintén nincs ok az aggodalomra, bátran elő az agarakkal, ha éppen úgy tartjuk helyesnek. Ha azonban ennél súlyosabbnak látjuk a helyzetet, elszaladó árfolyamokat, fizetési nehézségeket, költségvetési gondokat is elképzelhetőnek tartunk a megállapodás elmaradása esetén, akkor újabb kérdésre lesz szükségünk.
3. Próbálok pontosan fogalmazni, mert talán ez a leglényegesebb pont: akad bármilyen olyan szempont, ami miatt érdemes vállalni ezt a kockázatot? Lehet bármi fontosabb, mint az a biztonság, amit egy ilyen megállapodás nyújthat az országnak és lakóinak? Elméletileg sok ilyen lehetne: megmutatni a világnak, megvédeni a szuverenitásunkat, nem engedni a zsarolásnak, elmozdulni az önállóság irányába. Vagy gondolhatjuk azt is, hogy az MNB-ről szóló törvény átvitele, az egykulcsos adó kétharmados védelem mögé helyezése ennél többet ér. Sőt, még akár tisztán politikai-hatalmi szempontok is bejöhetnek a képbe, különösen politikusok esetében: megóvni a presztízsüket, védhetőbbnek, politikailag kevésbé veszélyesnek gondolt opciót választani. Aki ezek közül bármelyikre felelősségteljesen azt meri mondani, hogy valamelyik fontosabb, értékesebb, mint a megállapodás által kínált előnyök, az logikusan választhatja a konfrontációt. Ám aki nem tud ilyet mondani, arra még egy kérdés vár.
4. Ami valahogy így hangzik: ha az EU nem fogja meggondolni magát, ha az országnak kell a hitel és ha nem ismerünk ennél fontosabb, ezzel ellentétes irányba mutató érvet, akkor vajon az ország érdekében jár el a kormány, ha nem teszi meg azt, amit az unió a tárgyalások előfeltételéül szabott? Míg az első három kérdés esetében volt alternatív válasz, itt szerintem csak egy van. Az erős nem, és a belőle következő világos politikai felelősség. Amit akár úgy is hívhatunk, hogy reálpolitika.
5. A reálpolitika választása azonban nem ment fel egy további kérdés megválaszolása alól. S bár abban az értelemben nem tartozik ide, hogy logikusan nem befolyásolhatná a mostani döntést, egyszer majd fel kell tenni, és a választók fel is fogják tenni. Már írtam róla korábban, a ciklus talán legfontosabb kérdésének nevezve: ki a felelős azért, hogy ide jutottunk, hogy mostanra csak ilyen választási lehetőségeink maradtak?
