Szerintem most először van esély arra, hogy egy mérsékelt, jobbközép-centrista erő jelentősebb tábort teremtsen – mondtam a héten egy interjúban, de gyorsan hozzátettem, hogy ebben az ügyben politikailag elfogult („vágyvezérelt”) vagyok, ezért érdemes erős fenntartásokkal kezelni a kijelentést. Néhány kedves levelezőm nem is mulasztotta el felhívni a figyelmemet, hogy ezzel a coming out-tal végre lelepleződtem, nekik azonban azt javasoltam, hogy inkább olvassák el ezt a másik, amúgy itt a blog jobb oldalán folyamatosan hivatkozott és immár több mint öt éves beszélgetést: abból kiderül, hogy már elég régóta tudható, választóként merre tájékozódom.
De nem a saját politikai elképzeléseimről akarok írni, hanem inkább elemzés, vizsgálat tárgyává szeretném tenni a kérdést: mikor, milyen feltételek mellett lenne esélye egy ilyen politikai alakulatnak? Három hónappal ezelőtt egyszer már foglalkoztam a témával, azt állítván, hogy 1.) a Fidesztől távozott, de más pártot egyelőre nem találó szavazók egyre gyarapodó tábora kiváló vadászmező lehet egy mérsékelt, jobbközép-centrista erő számára, 2.) ezt a választói csoportot azonban a magyar közéletben magukat konzervatív-liberálisoknak, mérsékelt, „európai” jobboldaliaknak nevező, valójában a politikai baloldalhoz tartozó alakulatokkal és politikusokkal nem nagyon lehet megszólítani, 3.) így ezt a teret leginkább azok tölthetik be, akik szövetségi politikájukban egyértelműen balra zártak, azaz egy ilyen formáció vezetői elsősorban azok közül kerülhetnek ki, akiknek a magyar pártrendszerben elfoglalt helye egyértelmű.
Ha valakinek nem lenne teljesen világos, hogy miért tartom ennyire fontosnak a szövetségi politika kérdését, az gondolja át, mi volt és mi ma is a legfontosabb vízválasztó Magyarországon minden politikai erő esetén. Tulajdonképpen 1990 óta a „kivel?” és „kivel nem?” kérdése a hazai közéleti diskurzus legfontosabb, a racionális mérlegelésen túli, a politikai szereplők „morális” elhivatottságát bemutató témája. Pártok szakadtak, bomlottak, vesztették el önállóságukat vagy jelentőségüket ezen ügy kapcsán: a KDNP, az MDF, az SZDSZ és most az LMP is sokat tudna mesélni erről. Abban a pillanatban, hogy zászlót bontana egy magát mérsékelt jobboldalinak, esetleg centristának nevező alakulat, az összes nyilvánosság előtti megjelenésüket meghatározná a kérdés: velük vagy ellenük? El lehet persze kenni a kérdést, ideiglenes ki lehet kerülni, de - miként a fenti példák mutatják – megszabadulni nem lehet tőle. Aki nem ad egyenes választ, azt majd mások elhelyezik: ha egy ilyen új párt nem zárná ki az együttműködést a szocialistákkal, a magyar közélet automatikusan balra tolná, az MSZP és társai közé helyezné.
A másik ellenérv, amivel gyakran találkozom, úgy szól, hogy ez a balra zárt, de a középet is megcélzó pozíció valójában megvalósíthatatlan, mert ilyen szavazók – leszámítva a Mandiner és a Konzervatórium olvasóközönségét – nem léteznek. Való igaz, hogy a „közép” a kvázi-kétpártrendszerben kiüresedett, azok, akik hosszabb-rövidebb ideig itt próbálkoztak tábort verni, felmorzsolódtak vagy betagozódtak. Az 1994 és 1998 közötti Fidesz története azonban azt mutatja, hogy a mérsékelt jobboldali, konzervatív-liberális pozíció akár választási győzelemig is elvihet egy pártot: ne feledjük, akkor az ellenzéki térfélen a Fidesz számított – különösen a ciklus első felében – az MSZP-SZDSZ kormányhoz legközelebb álló, de abba az irányba tudatosan le- vagy elhatárolt pártnak. Meggyőződésem, hogy ennek a pozíciónak a felélesztése és megerősítése alapvetően a kvázi-kétpártrendszer sorsától függ: ha a Fidesz és az MSZP nem lesz képes olyan mértékben monopolizálni a politikai piacot, ahogy 1998 és 2010 között tette (márpedig azért vannak erre utaló jelek...), akkor egyre nagyobb számban lehetnek olyan szavazók, akik attól még nem akarnak a baloldali ellenzékhez csatlakozni, hogy közben az 1998 óta elég sokat változott, a polgári Magyarország koncepcióját már többször lecserélő Fidesznél mérsékeltebb, méltányosabb, mértéktartóbb és megbízhatóbb politikai alakulatra vágynak.
S végül még egy ellenérv: ha létre is jönne egy ilyen párt, a Fidesz minden bizonnyal azonnal kilőné, vagy ha ez nem menne, előbb-utóbb bekebelezné. Vitathatatlan, hogy ez lenne a kormányzó párt érdeke, s az sem igazán kétséges, hogy azzal a hátországgal és médiarendszerrel, amellyel rendelkezik, esélye is lenne a sikerre. A kormányzás óta a Fidesztől elpártolt szavazók – akiknek a számát a Nézőpont kétszázezernek mondja, minden más kutatás azonban közel másfél millióra teszi – egy részéből azonban elméletileg kialakítható lenne egy olyan, nehezen megkerülhető erő, amely a Fidesz-MSZP világ háttérbe szorulásával akár még nagyobb célokat is kitűzhetne maga elé. Ehhez persze a fentieken túl még rengeteg dolog kellene, s nem is csak a sokat emlegetett pénz: leginkább – miként ezt, illetve ennek hiányát a mai pártoknál is látják – alkalmas és hiteles politikai szereplők.
Disclaimer. A bejegyzés nem arról szólt, hogy lesz egy ilyen párt, és arról sem, hogy – ha lesz - sikerre van ítélve. A célom csak az volt, hogy működésének néhány peremfeltételéről beszéljek.
