Vicces pillanata volt a mai parlamenti ülésnek, amikor a két évtizeddel ezelőtt még farmerban és hosszú hajjal politizáló fideszes házelnök átöltözésre buzdította a munkahelyükre nem öltönyben és nyakkendőben érkezett szocialistákat. A szórakoztató momentumnál azonban sokkal fontosabb a jelenség: nem lehet nem észrevenni, hogy minden ellenzéki párt – a maga módján - radikalizálódik. Bár ők bizonyára inkább így mondanák: egyértelműbbé, hangsúlyosabbá válik a politikájuk.
(Fotó: MTI)
A Jobbik - mint eredendően radikális párt – esetében mindez kevésbé meglepő. Bár kétségtelenül lenne alternatívája ennek a politikának, ma úgy tűnik, hogy a Jobbik a távolság növelésében, a különbségek felerősítésében látja saját növekedési potenciálját. Talán még az sem igazi nóvum, hogy az LMP is identitásának megerősítésén dolgozik: az új frakcióvezető mai felszólalása világosan megmutatta, hogy az LMP a belső válság ellenére – vagy éppen annak áthidalása érdekében – erőteljesebb, az önazonosságát jobban kiemelő retorikára váltott. Az igazi újdonság azonban a szocialisták viselkedése, akik az úgynevezett "éhségmenet" felkarolásával és követeléseinek – retorikai és stílusbeli - parlamenti megjelenítésével egészen szokatlan – bár nem teljesen kipróbálatlan - szerepben jelentek meg.
Az elemzőnek nem feladata, hogy pikírt megjegyzéseket tegyen, ezért csak tisztán leíró módon jelzem: ez a produkció nagyon messze áll attól a képtől, amit az MSZP az elmúlt években kialakított – vagy engedett kialakítani - magáról. A szegények, elesettek, kétkezi munkások és reménytelen helyzetben lévők drámájának bemutatása, élethelyzeteiknek reprezentatív megjelenítése nem lenne természetidegen egy baloldali párttól, ám az elmúlt két évtizedében az utódpárt vezetői közül – talán a habitusa miatt ezt a szerepet jól alakító Horn Gyula kivételével – kevés politikuson állt igazán jól a munkásruha. Az alapvető kérdés mégsem az, hogy hiteles-e Gúr Nándor télikabátja és Nyakó István több napos szakálla (további képek itt találhatók). Ez ugyanis elég egyértelmű: most nem az. A nagy kérdés az, hogy az MSZP – miként erre azért volt már néhány példa a magyar politikában – képes lesz-e kitartó munkával változtatni az imázsán, és előbb-utóbb hitelessé válni a középosztály fogalmába nem tartozó rétegek között.
Miközben ugyanis nem lehet nem észrevenni a hitelességi deficitet, arra is érdemes felfigyelni, hogy az MSZP tulajdonképpen arra mozdult, ahol reménye maradt megerősödni. S nem is csupán azért logikus lépés a „radiszoci” stratégia, mert ebben az időszakban – ahogy ezt a többi ellenzéki pártnál is látjuk – a parlamenti patkó ezen oldalán a megkülönböztethető identitás megtalálása, megerősítése a feladat, hanem azért is, mert a kormány politikája ezt a területet „jelölte ki” riválisának. Az egykulcsos adó és a középosztályt támogató politika mellett akkor erősödhet meg leginkább a baloldal, ha – jelenlegi szavazóinak megtartása mellett - képes a vesztesek tömeges megszólítására. Bár a szocialistáknak ehhez legalább akkora manővert kellene végrehajtaniuk, mint amikor a Fidesz a kilencvenes évek közepén liberálisból konzervatívvá változott, ha esetleg sikerrel járnak, a magyar politikában új, az eredeti jelentéshez közelebb álló értelmet kaphat a jobb- és baloldal fogalma.