Annak az embernek a neve, akivel kapcsolatban ilyen-olyan beszélgetésekben az elmúlt időszakban gyakran csak „az ember, akinek nem szabad kimondani a nevét” megfogalmazás hangzott el, egyre többet szerepel a hírekben. Simicska Lajos és a sajátos "szerzőpárosává" vált Nyerges Zsolt már a parlamentbe is beköltözött: meglepően sok újságcikk és politikusi célozgatás után ma az LMP napirend előtti felszólalása foglalkozott velük.
(Fotó: hvg.hu)
Talán akad még olyan olvasóm, aki emlékszik azokra a tavaly nyári bejegyzéseimre, amelyekben – meglehetősen szkeptikus módon - a politika nehezen megismerhető szürke háttérvilágával foglalkoztam. „Egyre több minden utal arra, hogy sajnos nem lehet minden bogarat megfigyelni a réten – és különösen azokat nem, akik pedig a legnagyobb befolyással rendelkeznek az események alakulására” – írtam akkor. A helyzet azóta, el kell ismernem, némileg változott: ma már – köszönhetően néhány oknyomozó írásnak és tényfeltáró anyagnak - a nyilvánosság is többet tudhat ezekről az alapvetően rejtőzködő szereplőkről.
Az Origo, a Magyar Narancs vagy éppen az atlatszo.hu írásai kétségtelenül sok mindent megmutatnak, a kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e helyesen értelmezni a látottakat. Hogy az újságírók ilyen rátermettek-e – ami jó hír mindazoknak, akik féltik a szólás- és sajtószabadságot Magyarországon -, vagy egyszerűen csak a növekvő belső ellentétek adnak-e több muníciót – ami legfeljebb azoknak meglepő, akik elhitték, hogy létezik politika belső ellenakaratok és ellenérdekek nélkül -, tulajdonképpen nem is annyira lényeges. Legfeljebb a diktatúrát vizionálók és a Fideszt monolit egységnek gondolók hihették, hogy egyrészt a sajtó majd nem fogja leírni ezeket az eseteket, másrészt az újságokhoz nem jutnak el a nagyon is belsőnek tűnő információk arról, hogy ebben a ciklusban miképpen működik ez a világ.
Az okoknál éppen ezért most kivételesen sokkal izgalmasabb maga a jelenség. Ha figyelmesen olvassuk ezeket az írásokat, a politikai korrupció különféle hazai formáihoz szokott szemünk egy újdonságra könnyen felfigyelhet. Ezek az esetek ugyanis nem tartalmaznak nyilvánvalóan, azonnal észrevehetően és könnyen megérthetően törvénytelenségre utaló részleteket. Nincs olyan eleme a történetnek, ahol nokiás dobozok jelennének meg, de még a vállalkozó-politikus korrupt viszonyrendszerének megszokott formái is hiányoznak. Amit látunk, az leginkább egy olyan vállalatbirodalom működésére emlékeztet, amelynek a politika csak az egyik – igaz, kiemelten fontos – üzletága. Annyira fontos, hogy nem is érdemes kizárólag politikusokra hagyni: az érdekkör nem csupán ezer szállal kötődik a politikához, hanem jelentős részben benne is van. Ha igazak az információk, ebben a viszonyban még annak eldöntése sem egyszerű, hogy valójában ki irányít, ki hozza a döntéseket, illetve létezik-e a tág értelemben vett kormányon belül egy kisebb kabinet, amely nem feltétlenül csak a politikai logikának alárendelten működik.
Ez az új szervezett és centralizált szisztéma nehezen megfogható, nehezen megsérthető. Ha jól teszi a dolgát, még az is erősen kérdéses, hogy akár csak egyetlen ügyben eljárás indulhat majd valamikor a működtetőivel szemben (ennyiben mindenképpen helytálló a Fidesz azon érvelése, hogy ez a ciklus egyelőre ezen a téren alapvetően "tiszta"). Ugyanakkor azt is látni kell, hogy természetéből adódó monopolisztikus hajlamai miatt rettenetes feszültségeket gerjeszt, nem csupán kívül, a piacon, de házon belül is. Ahhoz azonban, hogy igazán sérüljön, hogy a szaporodó információk többek legyenek ilyen-olyan találgatásoknál, kellene egy magyar Robert Ježić. Nélküle ez a történet, ezt érdemes belátni, ma csak egy - a politikai kapcsolatokkal kifejezetten ügyesen építkező - sajátos hazai sikersztori.
