Rengeteg tanulsága van Schmitt Pál ügyének. Most csak egyet emelek ki: ezek a botrányok szinte mindig hasonló életet élnek, pályát futnak be. A szereplők hevesen tagadnak, akadnak, akik körömszakadtáig védik őket, aztán hirtelen felgyorsulnak az események, és az új fejlemények pillanatok alatt mindent átírnak, elsöpörnek. Aki ezt nem képes felfogni, rettenetesen kellemetlen helyzetbe kerülhet.
Amikor január végén a hvg.hu megkérdezett az ügyről, egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy jól mérem fel a helyzetet. Nem is azért idézem most az akkori mondataimat, mert úgy néz ki, hogy „igazam lett” – tényleg lehetett volna másképp is -, hanem azért, hogy demonstráljam, ez az értelmezés, ez a lehetőség nem volt teljesen elképzelhetetlen két hónappal ezelőtt sem. Ha az érintettek esetleg nem is tartották valószínűnek, de azt minden bizonnyal tudniuk kellett, hogy így is lehet:
„Az ilyen típusú botrányok működését látva úgy érzem, minden, ami eddig történt, az a hivatalvesztés, a lemondás vagy lemondatás irányába halad. Lehet, hogy lassabb a koreográfiája, mint ahogy Németországban történtek az események, de az irány azonos. Bizonyos értelemben ez egy reményt is jelent: hogy ha nem is vagyunk Nyugat, de nem vagyunk teljesen a Kelet. Ez is Magyarország: lassabban történnek a dolgok, egy plágiumügyben kicsit jobban elhúzódik az eljárás, kicsit jobban félnek a szereplők, de végső soron mégis csak tartalmilag az történik, ami Nyugat-Európában történni szokott egy ilyen ügyben: a politikus magyarázkodik, az egyetem először nem akar vizsgálatot, majd nem úgy akar vizsgálatot, majd mégis akar vizsgálatot, a dolog felderítése irányába mozdulnak a szereplők. Szerintem március 28-a után új időszámítás következik, és engem nagyon meglepne, ha Schmitt Pál a nyári szabadságára még köztársasági elnökként mehetne.”
Egy okos politikusnak tehát már az ügy napvilágra kerülésekor számolnia kellett volna azzal, hogy ez a végkifejlet benne van a pakliban, nyilvános megszólalásaiban figyelnie kellett volna arra, hogy egy ilyen lehetőség esetén se váljon hiteltelenné, nevetségessé. S most nem is elsősorban Schmitt Pálról beszélek, akinek a bőrére ment ki a játék. Persze hallgathatott volna az elnök is a bölcs tanácsokra, s akkor talán elgondolkozik azon, hogy kell-e, lehet-e újabb kanyarokkal magyarázni a magyarázhatatlant, s vajon érdemes-e még az utolsó pillanatokban is olyan nyilatkozatokat adni, amelyek elégtételről, megerősítésről szólnak, homlokegyenest ellenkezően a valósággal. Volt választási lehetősége: ha másképp viselkedik, nem vált volna paródiává, és nem kellene megszégyenülten távoznia. Az ilyen botrányok főszereplői azonban – tisztelet a néhány kivételnek – általában a világon mindenhol így viselkednek, mert tényleg nem látnak ki a helyzetükből, s mert utolsóként veszik csak észre a teljesen nyilvánvalót.
Sokkal tanulságosabb azon szereplők hozzáállása, akik elméletileg készülhettek volna a végjátékra, akik racionálisan kalkulálhattak volna egy ilyen forgatókönyvvel. S mégis, szinte mindannyian elbukták annak lehetőségét, hogy ne legyen annyira kellemetlen a szembesülés a korábbi mondataikkal. Tényleg jó ötlet volt magabiztosan bulvárkacsának minősíteni az ügyet, teljes mellszélességgel támogatni az elnököt, elszaladni a parlament folyosóján az újságírók elől, lelkesen üdvözölni a bizottság jelentését, vagy még az utolsó nap esetéjén is mismásolva nyilatkozni az egészről? A mostani válságkommunikációt (amely minden bizonnyal azt emeli majd ki, hogy – szemben a korábbi időszakkal – most lett következmény) jelentősen megkönnyítené, erősítené, ha a kormánypárti szereplők az elmúlt hetekben okosabb, előrelátóbb – hogy ne is említsem ezt a szempontot: bátrabb – stratégiát követnek, és már a botrány nyilvánosságra kerülésétől úgy viselkednek, úgy fogalmaznak, hogy az akkor se legyen megmagyarázhatatlan, ha az ügy végén el kell búcsúzni az államfőtől.
Érdekes ugyanakkor, hogy miközben a jobboldali politikai szereplők - az egy szem Pokorni Zoltán kivételével - nem lehetnek túl büszkék a megszólalásaikra (vagy azok hiányára), a túlzott párthűség miatt sokat szidott jobboldali média és véleményvezér kör egy része - szemben másokkal - kifejezetten példamutatóan teljesített.. A Mandiner, a Konzervatórium, a Jobbklikk, Békés Márton, Stumpf András, Techet Péter vagy Fricz Tamás, de még mai számában a Magyar Nemzet szerkesztősége is példát mutatott arról, hogy nem csak egyetlen mérce, kapaszkodó létezik, hogy érdemes néha kidugni a fejünket a párthomokozóból. Sajnálhatják, akik elszalasztották az alkalmat.
