Két fontos döntés született ma – és néhány további ezekből következő. Egyrészt Schmitt Pál eldöntötte, hogy nem mond le. Másrészt Orbán Viktor (és a Fidesz) úgy döntött, hogy nem szólítja fel távozásra az államfőt. Egyik döntés sem nevezhető megmásíthatatlannak, de megszületésük – miután valószínűbbnek látszott a lemondás és/vagy a lemondatás - azért magyarázatot igényel.
Schmitt Pál előtt világosan azonosíthatóan két út állt akkor, amikor a doktori címétől való megfosztást követően leszállt vele a repülőgép: azonnali lemondás vagy kísérlet a hivatalban maradásra. Nem tudjuk, hogy az államfő pontosan milyen információkkal rendelkezett, amikor meghozta a döntését, de a hasonló helyzeteket és a politikus környezetét némileg ismerve nem nehéz elképzelni, hogy többségben voltak azok a vélemények, amelyek életképes alternatívának láttatták a második lehetőséget. Ha Schmitt komolyan hitt abban, hogy sikerülhet a művelet, hogy pár nap, hét vagy hónap múlva nem kell a mostaninál is megalázóbb körülmények között távoznia, akkor személyes érdekei egyértelműen a maradás irányába terelték. Nekem úgy tűnik, hogy rosszul választott, mert szerintem ez az út lényegesen fájdalmasabb, rombolóbb hatású lehet, de bizonyos értelemben – korlátozott információira és személyes érintettségére tekintettel – racionális, vagy legalábbis érthető döntést hozott.
Miután a döntés megszületett, már csak a kommunikáció, a magyarázat maradt feladatként. Schmitt választhatta volna azt, hogy – miközben marad - elismeri botlását és bocsánatot kér hibájáért. Az elnök azonban nem így döntött: sértettnek mutatkozott, kiállt cselekedete mellett és támadta kritikusait. Hozzá kell tenni, hogy ehhez az alapálláshoz alapvetően adekvát mondanivalót rendelt és a szerepét is megfelelően játszotta – ebben a kérdező szerepét betöltő, valójában azonban inkább segítőnek látszó újságíró kiváló partnernek bizonyult. Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy a számára most létkérdést jelentő szimpátia felkeltésére ez volt-e a jó választás, s erre a célra nem lett volna alkalmasabb a belátás, a bocsánatkérés, mint a harcos kiállás.
Schmitt döntését alapvetően befolyásolhatta, hogy mit lép ebben a helyzetben a kormányfő és a kormányoldal. Láthatóan elemzői konszenzus mutatkozik abban a kérdésben, hogy az államfő maradása elsősorban az ellenzéknek kedvez – azaz ártalmas a kormányoldalnak. Feltehetően ezzel a Fidesz döntéshozói is tisztában vannak, ám helyzetük nem olyan egyszerű, mint azt sokan képzelik. Lehet, hogy Schmitt – ahogy Mráz kolléga nevezi – „együttműködő” szerepfelfogást képvisel, ám egy ilyen kiélezett szituációban óriási kockázata lehet annak, ha a kormányfő nem tartja tiszteletben a közjogi viszonyokat. S nem is csupán a nyilvánosság előtt: egy négyszemközti egyértelmű utasításnak is lehetnek beláthatatlan következményei, ha az államfő valóban mindent meg akar tenni a hivatalban maradásáért. Egy elszabadult hajóágyú pedig még egy hitelvesztett politikusnál is veszélyesebb lehet.
Ebben az értelemben Orbán Viktor mai döntése valóban nem nevezhető irracionálisnak. A kormányfő inkább vállalta a gyengeség látszatát (ami elsősorban a pártján belül lehet kellemetlen számára), semmint belemenjen egy számára kockázatos akcióba. A Fidesz vezetői ezért feltehetően valóban azt a döntést hozták (és nem csupán beszéltek erről), hogy egyelőre rábízzák Schmittre az ügy megoldását – miközben a küzdelméhez minden segítséget (lásd kommunikációs stáb és a közszolgálati televízió) megadnak. Ha az elnök megfő a saját levében, az is jó, hiszen ebben az esetben előbb-utóbb magától távozik. Ha valahogy sikerül túlélnie, s nem csupán a székét, de az arcát is megőrzi, még jobb.
A döntés persze csak a mai napra és az egészen közeli jövőre szól. Ha a Fidesz úgy fogja érezni, hogy Schmitt helyzete teljességgel tarthatatlan, és hivatalban maradása a Fideszre nézve is életveszélyes, mert ráég, magára húzza az ügyet - részben a vétket, részben pedig a következmény elmaradását -, akkor feltehetően minden más szempontot felülír majd az azonnali eltávolítása. A következő napok politikai küzdelme erről szólhat majd, a tét pedig elsősorban az a hatás, amit Schmitt túlélési kísérlete a közvéleményben kiválthat. Ebből a szempontból a péntek esti bejelentés elhangzásától számítva minden rezdülésnek jelentősége lehet: ellenzéki nyomásgyakorlásoknak, véleményformálói megszólalásoknak és a kormánypárton belüli hangoknak egyaránt.
Az utolsó 100 komment: