Schmitt Pál lemondott, a kormánypártok hamarosan megnevezik és megválasztják az utódját. Messziről nézve végül minden úgy történt, ahogy ilyen esetekben szokott. Az elmúlt napok fordulatos, önellentmondásoktól hemzsegő eseményei – amelyek átgondoltságukban leginkább a 2009-es miniszterelnöki casting színvonalához hasonlítottak – után most már érdemes előre tekinteni: mi jöhet most, milyen következményei lehetnek az ügynek?
(Fotó: Reviczky Zsolt)
Bár mind az ügy, mind annak kezelése (a bulvárkacsától a köntörfalazásig) kétségtelenül kínos a kormánypártok számára, összességében még időben jött a lemondás ahhoz, hogy annak a Fideszre nézve ne legyenek közvetlen és súlyos következményei. A jobboldali tábor – amelyet egyértelműen megosztott az ügy – láthatóan megkönnyebbült, sőt, bizonyos értelemben kiegyenesedett, hiszen innentől már okkal lehet beszélni arról, hogy ezúttal – szemben más korábbi normasértésekkel - lett politikai következménye az esetnek. Mostantól így új értelmezési csata kezdődik, amelyben már lényegesen jobbak a Fidesz esélyei, mint lettek volna akkor, ha az államfő a helyén marad.
A felelősség – ki miatt alakult ki ez a helyzet? - kérdésén túlmenően az igazi tét az új jelölt megtalálása. A kormány érdeke az lenne, hogy gyorsan és gördülékenyen menjen végbe a folyamat, az ellenzék pedig értelemszerűen annak megakasztásában érdekelt. Ezt a célt szolgálja a Jobbik kezdeményezése a közvetlen elnökválasztásról, vagy az MSZP javaslata Sólyom László jelölésére (érdemes megjegyezni, hogy míg a Jobbik régóta a közvetlen választás híve, Sólyom Lászlót az MSZP 2005-ben nem támogatta, elnöki működése alatt pedig gyakran kritizálta). Kétségtelen, hogy egy ilyen új helyzet az azt menedzselő számára mindig rejt veszélyeket: felmerülhetnek új szempontok, az ellenzék találhat a kormányénál populárisabb jelölteket, vagy akár olyanokat is, akik még a jobboldalon belül is megfontolásra alkalmasak lehetnek. Végső soron azonban közjogi értelemben itt tényleg csak a Fidesz számít: miután a parlamenti képviselők egyötöde jelölhet (és a második fordulóban már az egyszerű többség is elegendő a megválasztáshoz), az ellenzék legfeljebb beszélhet, de jelöltjével még a szavazólapra sem tud eljutni. A kormányfőnek így - amellett, hogy a jobboldali tábornak megfelelő személyt választ - csak arra kell ügyelnie, hogy a pártján belül ne nyisson túl nagy frontot a jelöléssel: ezért is kell azt gyorsan és határozottan vezényelnie. Egy elhúzódó, a nyilvánosságot is bekapcsoló vita (emlékezhetünk még a 2005-ös szimpátiaszavazásra) most biztosan nem érdeke.
Ha igazak a hírek, melyek szerint a miniszterelnök egy tőle jobbra álló jelölt szükségességéről beszélt a mai frakcióülésen (és ezt nem csupán azért tette, hogy Schmitt melletti kitartásra ösztönözze a képviselőket), akkor erősen lecsökken a potenciális utódok száma is. Biztosan kiesik a sajtóban gyakran emlegetett Martonyi János, Vizi E. Szilveszter és Pálinkás József, mint ahogy azok a kompromisszumosnak is eladható politikusok, közéleti szereplők sem jöhetnek szóba, akiknek a jelölése az elmúlt hónapok „konszolidációs” retorikáját erősíthetné. A Fidesz legfontosabb vezetői közül talán csak Kövér Lászlóra illik a meghatározás, illetve azért akadnak olyan egyéb szereplők (például Tőkés László), akik úgy állnak jobbra Orbántól, hogy közben – ez a Fidesz számára lényeges szempont lehet - zártak a Jobbik irányába.
Bárhogy is van, a Fidesz érdeke most az, hogy a lehető legszűkebbre nyissa a jelölési ablakot, ezért azt várom, hogy – bár a lemondástól számítva elméletileg 30 napja van a parlamentnek a döntésre - napokon belül megismerkedhetünk az új államfővel.
Az utolsó 100 komment: