„A Véleményvezér azt viszont már nehezen tudja értelmezni, hogy ebbe a sorba hogyan lenne beilleszthető egy Kövér László, egy Áder János vagy egy Szájer József. Ezen emberek önéletrajzában ugyanis az egyetlen kiemelkedő tétel, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulása óta a politika sűrűjében tevékenykednek. A politika világán kívül azonban semmi jelentőset nem tettek le az asztalra: sem kiemelkedő tudományos, sem kulturális, sem üzleti, sem sportteljesítmény nem áll mögöttük.” A méltán népszerű blog véleménye egyértelmű: csak pártpolitikus ne költözzön a Sándor-palotába.
(Fotó: Origo)
A felvetés ismerős lehet: 2005-ben az SZDSZ hasonló megfontolás alapján utasította el a szocialisták által az államfői posztra jelölt házelnök, Szili Katalin támogatását. A magyar politika - és persze általában a politika – instrumentális jellegét mutatja, hogy ugyanekkor az akkori ellenzék is osztotta a kisebb koalíciós partner „elvi” álláspontját. Sőt, még egy szimpátiaszavazást is rendezett, hogy ne a politikai elit döntsön a kérdésben, és sikerüljön megtalálni a „pártok és pártérdekek felett álló” személyt. Ez az érvelés persze nem állt távol a választók gondolkodásától: Giró-Szász András egyik cikkéből tudjuk (Az emberek véleménye. Heti Válasz, 2005. Június 2.), hogy „a Századvég a leggyakrabban említett függetlenség kritériumára külön is rákérdezett, és (...) a választók 69 százaléka tart alkalmasabbnak egy, a napi pártpolitikától független személyt, aki az élet más területein bizonyította vezetői rátermettségét, míg csupán 22 százalék támogat olyan pártpolitikust, aki a politikában bizonyította rátermettségét".
A pártpolitikusokkal kapcsolatos elutasító véleményt legitimnek tartom, politikusok általi hangoztatását – ha a helyzet éppen így kívánja – megértem, ezzel együtt már 2005-ben sem tartottam igaznak. Nem azért, mert Szili Katalint jobb jelöltnek gondoltam, mint Sólyom Lászlót (pont az ellenkezője az igaz), hanem sokkal inkább azért, mert a rendszer logikájához inkább illeszkedőnek tűnik – de semmiképpen sem összeilleszthetetlen -, ha politikusok töltenek be egy politikai szerepet. Bocsánat, de hosszabban fogom idézni, amit hét évvel ezelőtt írtam:
„Az elnökválasztás alkalmából sokan azt találgatják, a koalíció él-e a lehetőséggel, és valamelyik frontpolitikusát választja-e államfővé. A "csúnya pártpolitikus" kontra "független ember" vitáját azonban álkérdésnek tartom. A jó államfő ismérve nem az, hogy nem politizál, hanem az, hogy az alkotmányos előírásokat tiszteletben tartva, méltányos módon, tiszteletet parancsolóan teszi-e a dolgát. Miért ne lehetne egyszer köztársasági elnök Orbán Viktor, Dávid Ibolya, Hiller István vagy Kuncze Gábor - hogy csak négy valódi pártpolitikust említsek. Nem mindegy, hogy valaki az elnöki tisztségben lesz életében először politikus, vagy pártpolitikusból lesz önkorlátozó módon a demokratikus intézményrendszer működése felett őrködő államfő? Az elnöki szerep alkalmassági feltétele nem a hallgatás képessége vagy a gondolkodásra való képtelenség. Ha a koalíció bölcsen dönt, olyan embert választ - legyen politikus, tudós vagy más szakma jeles képviselője -, aki ténykedésével végre bebizonyítja, hogy létezik politika a pártok felett vagy azokon kívül is.”
S hogy miképp viszonyul mindez ahhoz, amit a bevezetőben idéztem a Véleményvezértől? Szerintem úgy, hogy nem lenne szabad egy kalap alá venni, és eleve diszkreditálni minden pártpolitikust. Kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett – fogalmaz az alkotmány. Az államfő megválasztásához kényelmes többséggel rendelkező Fidesz-KDNP-nek most – többek között – azt kell mérlegelnie, hogy a számukra elfogadható jelöltek közül kinek van több esélye arra, hogy ennek az alkotmányos előírásnak megfeleljen. Meggyőződésem, hogy az alkalmasság nem a pártpolitikától való távolságból fakad, ahogy – erre egészen közeli példa áll rendelkezésünkre - az alkalmatlanságot sem a pártpolitikus előélet determinálja.
A felmerült politikusok korábbi pályafutását, habitusát, tevékenységét vizsgálva egészen biztos vagyok abban, hogy az államfői hivatal által elvárt képességek és lehetőségek tekintetében nagyon is lehet különbséget tenni közöttük. Míg Kövér Lászlóról nehéz elképzelni, hogy jól érezné magát a pártpolitizálástól eltiltva, és az sem igazán valószínű, hogy azt az integráló szerepet, amit 2005-ben még Orbán Viktor is kiemelten fontosnak tartott, sikeresen tudná eljátszani. A házelnök ebben az értelemben a helyén van: az ő politikusi erényei a mai pozíciójában lényegesen jobban tudnak érvényesülni – és a kormányoldal számára is több hasznot hoznak.
Ebben az összevetésben Áder János lényegesen alkalmasabbnak tűnik. Az első Orbán-kormány alatt házelnöki posztot betöltő politikusnak sokkal kevesebbet kellene önmagából feladnia ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ádertől lényegesen kevesebb „érzelemgazdag” és egyben politikailag egyirányú, a másik oldal legitimitását is tagadó mondatot lehet idézni. A „politika sűrűjében” eltöltött két évtized alatt rendkívül fegyelmezett és határozott értékekkel rendelkező politikusnak tűnt, aki egy kritikus helyzetben nem véletlenül vált belső ellenséggé, és – feltehetően ennek következtében - fordított hátat egy időre a magyar belpolitikának.
A politika világában még nem megméretett jelöltekkel szemben van egy nagyon komoly előnyük a pártpolitikusoknak: nagyjából tudjuk, hogy mire számíthatunk tőlük.