Sok példán megtanulhattuk már: jól teszi az elemző, ha óvatosan bánik a jövőre vonatkozó hangzatos kijelentésekkel. A sejtésekből, jelekből, eseményekből egy idő után mégis összeáll a kép, amit nem lehet nem észrevenni. Körülbelül háromnegyed éve mondogatom bizonytalanul, feltételes módban, mára azonban egyre egyértelműbbnek látszik: a következő voksoláson is alapvetően ugyanannak a két pártnak a küzdelméről szólhat a választás, mint 1998 óta minden alkalommal.
(Fotó: MTI)
Mondhatjuk: nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz és az MSZP a magyar politika két meghatározó ereje már elég régóta. Ugyanakkor érdemes felidézni a 2010-es választások utáni hangulatot, az akkor született elemzéseket, véleményeket. Magam is úgy gondoltam akkor, hogy az eredmény nem kizárólag a Fidesz kétharmados többsége miatt „történelmi”, hanem azért, mert megteremtődött az esélye, lehetősége annak, hogy a több mint egy évtizeden át erősödő, stabilizálódó kvázi-kétpárti rendszer összeomoljon. 2010-ben a választás másnapján valóban nem lehetett tudni, hogy ki lesz, ki lehet a Fidesz potenciális váltópártja: erre 1998 óta nem volt példa. Két éve közel egyforma valószínűségét láttam annak, hogy (1) valamilyen jobboldali verseny alakuljon ki a Fidesz és a Jobbik között, (2) az MSZP helyét átvegye a baloldalon egy új feltörekvő párt, (3) a szocialisták megtartsák váltópárti helyzetüket.
Ehhez képest mit látunk ma?
Az első lehetőség, egyfajta jobboldali politikai verseny kialakulása nem elsősorban a Jobbik politikai hibái miatt nem teljesült. Bár párt az LMP-hez hasonló, az új pártokra jellemző stratégiai és pozicionálási problémákkal küzd, nem tehetett volna sokkal többet a megerősödéséért. Valójában a magyar pártrendszer törésvonalai és strukturáló dimenziói akadályozzák meg a Fidesz-Jobbik kétpártversenyt: a sokat kritizált jobboldaliság és baloldaliság, nem elsősorban pártok támogatásában, hanem álláspontokban, pozíciókban, konfliktusokban, erősebbnek bizonyult. Az Orbán-kormány fő kritikája az elmúlt két évben nem a Jobbik irányából jött, hanem - az MSZP, az LMP vagy a DK minden gyengesége ellenére - alapvetően balról fogalmazódott meg. Egyértelművé vált, hogy azok, akik le akarják váltani a Fideszt, döntően itt, ezen a térfélen keresnek majd maguknak pártot – nekem úgy tűnik, hogy ezt maga a Jobbik is belátta, és inkább arra törekszik, hogy hosszú távon a jobboldalon belül maradva legyen „jobb” a Fidesznél.
A második lehetőség nem strukturális jellegű, történhetett volna akár másképp is, de most látni kell: a kísérlet egyelőre elbukott. A 2010-es választások után (és már előtt) történetének talán legnagyobb válságát átélő szocialisták a felmérések szerint megtartották táborukat, sőt, némileg még erősödtek is. Mindezt olyan időszakban, amikor szinte minden ennek az ellenkezőjét valószínűsítette volna: a választási kudarc utáni belső feszültségek, Gyurcsányék kilépése és zászlóbontása, új trónkövetelők megjelenése, a közvélemény többségének elfordulása, a szavazótáboruk életkori összetétele stb. Az LMP nem tudott kitörni a kispárti helyzetéből, szervezeti gyengesége és stratégiai tisztázatlansága miatt csak egy-két látványos politikai akcióra volt képes, erőt mutatni nem tudott. A DK létrejötte inkább használt, semmint ártott az MSZP-nek: szavazót alig vitt el a párttól, ugyanakkor az egyik legnagyobb terhétől, Gyurcsánytól megszabadította. Az új szereplők – leszámítva néhány akciót – politikai értelemben vérszegénynek látszanak, s egyre inkább az MSZP-hez való viszonyuk válik meghatározó jelentőségűnek.
Két dolog derült tehát ki az elmúlt két évben: (1) a magyar politika a jövőben is a magyar pártrendszerben sajátosan értelmezett jobb és baloldal versenyéről fog szólni, a 2010-es választás nem haladta meg, nem írta felül ezt a tagoltságot, csak a politikai versenyben rendezte át időlegesen az erőviszonyokat; (2) a baloldalon belül – bár kétségtelenül 2010-ben tágra nyílt a pártrendszer átalakulásának ajtaja – az MSZP megkerülhetetlen tényező maradt, szervezeti ereje és beágyazottsága miatt nehéz elképzelni, hogy a következő választásokon más legyen a vezető ereje ennek a tábornak.
Gondolhatunk bármit az MSZP-ről (és persze a Fideszről), lassan érdemes megbarátkozni a gondolattal, hogy – bár lesznek és még lehetnek is újdonságok – az étlap egy darabig még nagyon ismerős marad.
